„Megteszek mindent, amit csak tudok, a tőlem telhetőt nyújtom, és így akarok tenni egészen az utolsó pillanatig. Ha a végén kiderül, hogy igazam volt, akármit is hozzanak fel ellenem, nem számít. Ha az derül ki, hogy tévedtem, tíz angyal is megesküdhet rá, milyen jó voltam, az sem változtat a lényegen.” (Abraham Lincoln)

„Nem én voltam!” „Ő kezdte!” „Nem tehetek róla.” Ezeket a mondatokat már gyerekfejjel hamar elsajátítjuk, amikor feszegetjük a határokat. Tudjuk nem szabad, de csak azért is bepróbálkozunk. Aztán amikor összetörik, leomlik, eltűnik, kipukkad, elszakad, kiesik, akkor nézünk ártatlanul; „én hozzá sem értem.”

"Meg kell tanulnunk, nincs ismeretlen, csak átmenetileg feltérképezetlen" (James T. Kirk kapitány a Star Trek: Mindenen túl című filmben)

Félünk tőle, mint a tűztől. Vagy még annál is jobban, mert a tűz jellemét ismerjük, de ennek a fogalomnak a mibenlétét nem. Titokzatos és megfoghatatlan. Kiismerhetetlen és éppen ezért veszélyes. Mégis, a világ nem működik nélküle. Mindent meghatároz, mindenre rányomja a bélyegét, és mindent irányít. Teljes jogú hatalommal rendelkezik. Vajon jogosan tartunk tőle? Megalapozottan kerüljük nagy ívben?

„A példamutatás nem az egyik módja az emberek befolyásolásának, hanem az egyetlen.” (Albert Einstein)

Gyakran vezető alatt valamilyen irányítóra gondolunk, egy főnökre, edzőre, aki megmondja, mit, hogyan csináljunk. Olyan tevékenységként aposztrofáljuk, amely kevesek kiváltsága. Utat mutatni, irányítani valamit vagy valakit felelősség. Azonban John C. Maxwell vezetési tanácsadó, előadó és író szerint a vezetés nem jelent mást, mint hatással lenni másokra.

„A kapufa éle mindig igazságos, mert annak lövése pattan be, aki a hétköznapokon többet tett a győzelemért.” (Kemény Dénes)

Elkezdődtek a riói nyári olimpiai játékok, az egész világ sportlázban ég. Csodáljuk a végső határaikat feszegető olimpikonokat, az emberfeletti erőfeszítéseket és a kiemelkedő teljesítményeket. Kitartó munka éveken át, amelynek a végén századmásodpercek döntenek a csillogó érmek sorsáról. Mit tanulhatunk az atlétáktól és az ő elszánt hozzáállásukból? Hasznosíthatjuk-e hétköznapjainkban a tudásukat?

„Az apró lépések idővel hatalmas mérföldkövet jelentenek. A fejlődést centiméterekben, nem hatalmas ugrásokban lépjük meg.” (John C. Maxwell)

Feszegessük még egy kicsit a célállítás témakörét, kicsit kézzelfoghatóbb, gyakorlatiasabb szempontból. Mit vegyünk figyelembe, amikor úgy döntünk, hogy szándékosan rohamot intézünk a kényelmünk ellen? És hogyan állítsunk fel tervet a kívánt eredmények elérésére?

„Neki könnyű, mert jókor jó helyen volt.” „Én sosem jutok el oda. Nem engedhetem meg magamnak.”

Kiben ne merültek volna fel ezek a mondatok? Talán mindannyian találkoztunk már velük. Emberi gyarlóságunk hajlik arra, hogy mások sikereit valami szerencsés véletlennek tudjuk be. Ez vajon tényleg így van, vagy valami más rejlik az eredmények mögött? Valójában min múlik, hogy ki, hova jut az életben?

„Annyi teendőm van ma is, azt sem tudom, hol kezdjem.”

Ismerős mondat? Előfordul, hogy kicsit feltorlódnak a nyakunkra a tennivalók. Vagy az sem ritka, ha napról napra több feladattal kell megbirkóznunk, mint amivel elbírunk. Mit tehetünk ebben az esetben?

"A boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, melyből végtelen erő keletkezik." (Leonardo da Vinci)

Jól ismerjük ezt a szót, felépítés. Gyakran említjük házak, szerkezetek, vagy épp gépek kapcsán. Jóval ritkábban az emberek tekintetében. Sokak számára ismeretlenül vagy furcsán hangozhat ez a kifejezés ebben a kontextusban. Mit jelent kapcsolati szempontból felépíteni a környezetünkben élőket? Hogyan emelhetjük fel őket, miben segít ez nekik vagy nekünk?

„Senkiről sem akarok rosszat mondani, és minden jót el akarok mondani, amit bárkiről tudok.” (Benjamin Franklin)

Mindannyian részei vagyunk egy, vagy több hierarchiának, hisz bizonyos közösségekben élünk, ahol beosztástól függően ki lentebb, ki fentebb helyezkedik el. Lehet ez egy baráti közösség, munkahely, sportklub vagy akár a család is. Nem kell olyan mereven érteni a státuszt, egyértelmű, hogy mondjuk a családon belül is megvan a hierarchia, hisz a szülő a „főnök”, a gyermek a „beosztott”. Egyes vélemények szerint ez éppen fordítva van, de ez túl mutat ennek a bejegyzésnek a keretein. A viszonyok viszont minden emberek alkotta közösségben hasonlóan működnek.

„Elismerés nélkül éppen úgy nem élhet az ember, mint a hal víz nélkül. Az elismerés hiánya csődélmény, ami megbetegítő stresszt okoz.” (Selye János)

Naponta osztjuk az észt, gyakran ész nélkül. Pedig érdemes megfontolni, hogy kinek, mit, mikor mondunk. Egy kis figyelemmel ugyanis, lényegesen javulhatnak a kapcsolataink, mind a privát, mind a szakmai életünkben.