„Amikor az ember kifelé kezd figyelni, s talál valamit, ami érdekli őt a világban, abban a pillanatban jobban érzi magát.” (Feldmár András)
A mindennapokat élve, gyakorta elcsodálkozom, mennyire apró és hétköznapi dolgok határozzák meg a napi kapcsolatainkat, a futó találkozásainkat és a benyomásainkat másokkal kapcsolatban. Lenyűgöz, ha kinyitjuk a szemünket, akkor egy kis gondossággal, nagy és pozitív különbséget okozhatunk a környezetünkben.

A napokban kis időt töltöttünk a feleségem családjánál. Ő a kislányunkkal együtt már korábban leutazott hozzájuk, nekem még dolgom volt, így pár nap múlva követtem őket. Szeretek utazni, mert ha autóval együtt utazunk, akkor azt az időt is ki tudjuk használni beszélgetésre. Ha pedig egyedül kelek útra, mint jelen esetben most épp vonattal, akkor akad pár órám olvasni, tanulni, vagy dolgozni, ügyeket intézni. Most is ezt terveztem. Elfoglalva a helyem, még gyorsan elrendeztem néhány gyors telefont, mikor érkezett egy idősebb hölgy, aki szigorú tekintettel, határozottan közölte: "Fiatalember, a helyemen ül." Megszakítottam a hívást, megkérdeztem az ülése számát, majd ellenőrizve a kiírást tájékoztattam, hogy minden rendben, jó helyen ülök, az övé az ablak melletti ülés. Válaszként mereven annyit mondott: "Akkor beülök én.".

Manapság aktuálisabb téma, mint valaha, az idősek tisztelete vagy nem tisztelete. Mondjuk, hogy eljárt felettük az idő, lemaradtak, lelassultak, a cégeknek pedig sokba kerülnek. Inkább vesznek egy betöretlen kiscsikót, mint egy ravasz, vén rókát. De most nem ezzel szeretnék foglalkozni, mert ez egy külön posztot is megérne. Inkább azzal, vajon kortól függetlenül mi a helyzet a tisztelet megadásával? Az alapvető tiszteletével. Elvárható-e mindannyiunktól, hogy ha megszólalunk, azt illő formában tegyük? Nem hegyezem ki a kérdést a korosodókra, mert bármely korosztályban előfordulhat ilyen eset.

Szerintem két fontos kommunikációs momentum hiányzott a fentebbi szituációból. Az elején se puszi, se pá, de még egy Lionel Richie vagy Ákos féle "helló" sem hangzott el. A végén pedig a felismerést követően az "elnézést" kifejezés maradt el. Megerőltető egy köszönés, egy bocsánatkérés? Főleg, ha letámadunk valakit és még csak igazunk sincs. Ciki tévedni, de ettől még nincs jogunk modortalanul viselkedni. Tudom, sajnos vannak, akiknél a kommunikáció alapjai is erősen hiányoznak. Időnként jól szituált, tanult embereknél is tapasztalom ezt. Erre kifejlesztettem magamban egy szemléletet, és ha ilyesmivel találkozom, akkor a magam meg és lenyugtatására használom. Arra gondolok, milyen szerencsém van, hogy az illető nem a feleségem, nem a testvérem, szülőm, rokonom, és nem kell vele rendszeresen találkoznom. Ettől kicsit más szemmel nézek az illetőre és a körülményekre.

Vonatozásomat még egy mozzanat színesítette. Bizonyára nem ismeretlen a hangosan beszélő utastárs. Én sosem értetem, hogy mi a pláne abban, ha egy fél vagonnyi emberrel osztjuk meg az életünket, akiket valószínűleg nem is érdekel. A csavar ebben a helyzetben, hogy azok, akiket nem érdekel, ennek ellenére sem teszik ezt szóvá. Forgatják a szemeiket, morognak, fújtatnak magukban, de nem tesznek semmit. Pedig, egy bibliai bölcselettel élve: „kérd és megadatik”. Persze csak udvariasan. Jelen történet szépsége az volt, hogy az alkalmi beszélgető társak külön ültek. A fiatal hölgy ült mögöttem, egy egyedülálló helyen, az idősebb úr pedig a túlsó oldalon. Na, így próbáljon meg valaki csevegni, úgy, hogy azt ne hallgassa végig mindenki a szerelvényen. Idővel valóban zavaró volt ez a távolba folytatott diskurzus, ezért hátra fordultam és megkértem őket, hogy üljenek egymás mellé. Nem volt ellenükre az ötlet, és az út hátralevő részét ők is, és a többi utas is nyugodtabban töltötte. (De lehet, hogy egyedül én örültem annak, önző módon, hogy végre zavartalanul olvashatok.)

Ami számomra furcsa, hogy ez nem tűnik értelemszerűnek. Teljesen természetesnek vélem, hogy különböző közösségi szituációkban, tiszteltben tartjuk mások intim szféráját. Nem tolakodunk bele a köreikbe. Olyan ez, mint amikor az ember egyedül sétál a járda közepén, és sem az egyik, sem a másik oldalon nem lehet elférni mellette. (Mondom ezt én, aki ha nekiindul a 22 hónapossal sétálni, akkor sokkolva van, hogy a pici képes a járdát teljes egészében megszállni.) Nem törődünk másokkal, kizárólag magunkkal. Ám ha tudatosítjuk, nem egyedül élünk a világban, hagyunk helyet, teret, mások számára is, élhetőbbé tesszük a hétköznapokat. Csekélység, mégis tekintettel lenni a környezetünkre, emberekre, lépcsőfok egy toleránsabb, humánusabb életforma irányába.

A vonatos élményekkel összecsengő, sokat olvasott és hallott történettel zárnám ezt a bejegyzést, amely kiemelkedő példája annak, hogy olykor a megértésnek és a toleranciának is két oldala van. Egy apuka felszáll a vonatra két kisgyermekével, akik a helyük elfoglalását követően sem nagyon tudnak nyugton maradni. Az apa csendesen ül a helyén, nézelődik, a lurkók pedig ugrálnak, szaladgálnak, hangoskodnak, láthatóan nagyon zavarják a többi utas nyugalmát. A feszültség érezhetően egyre fokozódik. Az utazók belül forrongnak, egyre türelmetlenebbül tűrnek, a csemeték megállás nélkül fickándoznak, a családfő egykedvűen néz ki az ablakon. Szóra sem méltatja utódai felháborító viselkedését. „Micsoda szülői hozzáállás”, ítélkeznek a kocsiban tartózkodók. Végül az egyik utas odalép az apához: „Nem szeretnék tolakodni, de megtenné, hogy lecsendesíti a gyermekeit, azt hiszem sokunkat nagyon zavarnak az élénkségükkel.” Az apuka felnéz, és ezt feleli: „Természetesen megpróbálhatom fegyelmezni őket. Azonban tudniuk kell, hogy épp a kórházból jövünk, és most tudták meg, hogy elvesztették az édesanyjukat.” Ez a kijelentés, hatalmas változást okozott az emberek eddigi vélekedésében. Hirtelen más szemmel néztek a két kis apróságra. Ezen az utazáson nem került többé terítékre a rendre utasításuk.


Ha szoktál vonatozni, utazni, akkor csatlakozz a követőkhöz, további olvasmányokért az utazásaidhoz.