„Nincs erős érzelem, mely az embert jobban megfosztja a cselekvés és gondolkodás képességétől, mint a félelem.” (Edmund Burke)
Kitárulkozó világunkban, ahol akár a teljes privát szféránkat is közkincsként kitesszük az ablakba, úgy tűnhet nincs mitől tartanunk. Azonban még ebben a nagyfokú nyitottságban is sok tekintetben a félelmeink uralkodnak felettünk. Olyan belső feszültségeket generálva, amelyek megbénítanak minket az előre jutásunkban. Gondolkodjunk együtt kicsit a félelmeink mibenlétéről illetve a leggyakoribb blokkoló feszengéseinkről.

Félelem érzet nélkül jövünk a világra. Figyeljük csak meg egy gyermeket. Semmi félelem érzete sincs. Ha nem lenne mellette egy felelős felnőtt, akkor ő kiugrana, levetődne, felmászna, lerepülne, stb. Kell számára a kontroll az egyben és az életben maradáshoz. Így kezdetben a környezetünk foglalkozik a túlélésünkkel, a megfelelő korlátok felállításával. Később mi is gondoskodunk róla, hogy behatároljuk magunkat. Szerzünk egyéb mentális korlátokat, de ezek már nem az életben maradásunkat hivatottak szolgálni. Ellenkezőleg, gátolnak minket a továbblépésben. Gondoljunk egy kisdiákra, aki élethalál kérdésnek tekinti, hogy 5-ös legyen a magyar dolgozata. És ha nem sikerül, a pillanatnyi kudarc egy óriási krátert robbant a törékeny lelkében, amelybe újra és újra bele fog botlani. Ahelyett, hogy betemetné, és tovább sétálna. Ilyen és ehhez hasonló vélt vagy valós sérelmek tömkelege okoz bénulást felnőttkorunkban is, amikor azt tapasztaljuk egy helyben topogunk. Ezzel próbál a belsőnk egy látszólagos biztonságot kreálni. Kényelmet, konfrontáció elkerülést biztosít, ha elkerülteti velünk a rizikós helyzeteket. Nincs kockázat, nincs kudarc. De ha nincs kockázat győzelem sincs.

A félelmeink egy része jogos, a szüleinktől tanult önvédelmi rendszer része. Félünk a tűztől megégethet, figyelünk az úttesten átkelve, mert az autók elüthetnek és hasonlók. Másik részüket is a szüleink ültethették el bennünk az irreális elvárásiakkal. Ha ők nagykorú fejjel neveltek minket, akkor megeshet, olyan dolgokat vártak el tőlünk, tudásban, eredményben, ami korosztályunkhoz képest magas követelmény volt. Illetve, ha saját maguk reprodukcióját látták bennünk abból a szempontból, hogy amit ők nem értek el, azt majd mi elérjük, akkor ezzel okozhattak és okozhatnak a mai napig is az elvárásokkal szembeni aggodalmat. Ettől függetlenül nem szeretném a szülők nyakába varrni a frusztrációinkat, mert ha ezeket felismerjük, akkor tehetünk is ellenük.

„A legtöbb félelmünk, amelyet magunkkal viszünk a felnőtt életünkbe is, gyakran abból táplálkozik, ami "megtörténhetne" vagy "megtörténhetett volna", nem pedig abból, ami tényleg be is következik.” Mondja ezt Bear Grylls. Dale Carnegie annak idején egy egész könyvet szentelt annak a témának, hogy ne aggódjunk, hanem tanuljunk meg élni. És ebben is központi szerep jut a fentebbi elvnek, hogy a félelmeink jó része feltételes. A nagy számok törvénye alapján valószínűleg soha nem fog megtörténni, de mi azért izgulunk és feszengünk miatta napról napra. Mert mi lesz, ha mégis belénk csap egy villám például. Foglalkoztassa inkább az elménket valami hasznosabb, mint az ilyesmiken való rágódás.

Azt is érdemes górcső alá venni, hogy nyugtalankodunk-e apróságok végett. Olyan csip-csup ügyek, amelyek tulajdonképpen nem is méltók rá, hogy foglalkozzunk velük. „Lesz-e parkoló a ház előtt vagy megint a szomszéd elé kell állnom?” Fontos ez? Pontosabban ettől fontosabb nincs számunkra? Törődjünk inkább a jelentőségteljesebb dolgokkal. „Az emberek túl sokat aggályoskodnak minden apróságon. Ez csak arra jó, hogy megmérgezze az életünket. Teljesen fölösleges lényegtelen dolgokon görcsölni.” Érdemes megfogadni Bill Watterson javaslatát, és nem terhelni agyunkat, különben az egész napunk arról szól, hogy mindig találunk valami apróságot, ami miatt izgulhatunk. Ez pedig el is viszi minden energiánkat.

Azért vannak jogos félelmeink is. Erre a legjobb megoldást, Assisi Szent Ferenc egy imája adja; „Uram, adj türelmet, Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni, Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, Amit lehet, és adj bölcsességet, Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” Tegyünk különbséget valós és fikciós aggályaink között. Ha már izgulunk csak akkor tegyük, ha jó indokunk van rá. Mert a belső feszültség lehetetlenné teszi az egyéb másra való koncentrálást. A legoptimálisabb, ha el is tudjuk fogadni, ami felett nincs hatalmunk, és nem gyötörjük magunkat tovább. Tudom, ez nem feltétlenül ilyen egyszerű, de mégis, ha mód van rá, kíméljük meg személyünket a nyomástól. Emlékszem annak idején mindenki izgalomban volt vizsgákkor, hogy melyik tételt húzza, melyiket ne. Nem izgattam magam. Gondoltam elég akkor izgulnom, ha kihúzom és nem tudom. Akkor meg már minek izguljon az ember, ugye.

És mi okozza a leggyakoribb belső vívódásokat? Egyik oldalról a tapasztalataink. De legutóbb sem sikerült, mondja a belső hangunk. Ez előfordul, de ha levontuk a tanulságokat, akkor most okosabban vágunk bele. A múltunk által generált félelem, amely szerint a régi árnyak kísértenek, és velünk maradnak végtelen bénító. Nem a múlt határozza meg a jövő történéseit. Ma többek vagyunk, mint tegnap voltunk. Ne hallgassunk ezekre az aggályokra. Számoljunk le velük és merjünk lépni. A cselekvés felbátorító lesz.

Másik oldalról pedig az önbizalmunk hiánya. Olyan gondolatok, mint; mit fognak szólni mások? Vajon értékelnek-e? Befogadnak-e a társaságukba? Nem fognak-e kinevetni? Elég jó vagyok-e, hogy megtegyem ezt vagy azt? Ezek rendszerint helytelen önértékelésből fakadó kérdések, melyekre a válasz is általában negatív. Már a kérdés felmerülése magában hordozza az önmagunknak adott reflexió visszatartó erejét. Addig morfondírozunk rajta, míg meggyőződésünkké válik, hogy jobb, ha nem teszünk semmit. Pedig nem érdemes mások véleményére alapozni. Persze legyen pár belső kapcsolatunk, akikre támaszkodhatunk, akikkel bizalmi viszonyt ápolhatunk, de nagy átlagban, az emberek többségét egyáltalán nem érdekli mi van velünk. Kik vagyunk? Mit tudunk? Mitől rettegünk? Nem érdekeljük őket. Igen félhetünk attól, hogy nevetség tárgyai leszünk, hogy leszerepelünk, de ha nem mérettetünk meg, sosem mutatkozik meg mit tudunk valójában. És ha balul sül el a próbálkozásunk, akkor szolgáltathatunk a személyünkben vicces témát a mások kávézásához, de ne feledjük, minden kávézás 5 percig tart. Olyan, mint a hírnév, mulandó. Csak belül mi tulajdonítunk a nagy jelentőséget a félelmeinknek. A többieket nem érdekli a mi aggályunk. Ők a saját félelmeik miatt aggódnak. Lépjünk túl a gúzsbakötő korlátainkon. Mert Bácskai Júlia olvasatában; „Nem igaz, hogy jobb félni, mint megijedni. A félelem elveszi az energiát magától az élettől, amelyet úgy akarunk óvni, pedig az élet a sok baj nélkül is rövid.” Legyen kevesebb félelmünk, több energiánk és teljesebb életünk.

Ha félve ugyan, de belenéztél ebbe a posztba, és elnyerte a tetszésed, akkor csatlakozz a követőkhöz.