„Az emberek a legfontosabb dolgokat mindig a véletlenül elejtett szavaikkal közlik.” (Simun Vrocsek)
A beszédünk az elsődleges kommunikációs forrásunk. A magyar nyelv különösen gyönyörű és rugalmas, hisz tetszés szerint formázhatjuk, pakolgathatjuk a szavakat és érhetjük el vele, amit szeretnénk. Társalgásunk épp attól kifinomult, hogy nem csak a lényeges elemek közlésére szolgál, hanem egyéb töltelék szókapcsolatokat is alkalmazunk. Szükség is van erre, mert ezek hordozzák az érzelmeket. Nélkülük csak robotok lennénk és szigorúan csak a tények átadására korlátozódna a kommunikációnk. Ezen apróságok töltik meg élettel a mondandónkat. Egyben lehetőséget is adnak, hogy másokat meggyőzzünk, befolyásoljunk, manipuláljunk. Így gyakran meg kell találnunk az igazi mondanivalót a szavak között. Nézzük meg pár gyakorta hallott kifejezés igazi értelmezését.

Dolgozunk rajta. Azt jelenti, még hozzá sem fogtunk. Folyamatosan halogatott, kényelmetlen munkák esetén vesszük elő, mintegy az ügyfél megnyugtatása végett. A kifejezés önmagában semmitmondó, nem tartalmaz konkrétumot, csupán egy felületes és ködös megnyilvánulása a feladat további elodázásának. Ha csak rajtunk múlna, ez a munka sosem készülne el.

Ez a lehető legjobb ajánlatunk. A jelentése, ezen van a legtöbb hasznunk. Bízunk benne, a másik elég madár lesz, nem néz körül a piacon, és gyorsan megveszi, amit kínálunk. Ajánlhatnánk jobb áron, adhatnánk többet a kliens pénzéért, de minek, ha ennyiért is elkel a cucc. Nem akarunk különösebb erőfeszítést tenni az üzlet megkötéséért vagy nincs rá lehetőségünk, és ez a végszavunk. Kell vagy nem, ennyi és kész.

Örültem, hogy megismerhettem. Az jelenti, remélem nem találkozunk többet. Gyakran használunk kliséket egy-egy megismerkedés kapcsán. Sőt eleinte csakis egyszerű és általános mondatokra korlátozódik a beszélgetésünk, mint köszöntés, hogy van, és hasonló körök lefutása. Ha nem alakul ki egyfajta szimpatikus kémia közöttünk, akkor maradnak ezek a szokványos klisék, így az elköszönésnél használt kifejezés is ugyan udvarias, de éppen az ellenkezőjét sugallja, mint, amit kiejtünk a szánkon.

Bízzon bennem. Azt értjük alatta, meg fogom próbálni átverni. Amikor egy beszélgetés során felmerülnek ilyen szófordulatok mint „higgyen nekem”, „át átverném én”, „biztosíthatom”, akkor hótziher, hogy megvezetnek minket. Az egyenes szándéknak nincs szüksége ezekre a szándékos megerősítésekre. Direkt módon kiemelni a becsületességünket és erőteljesen hangoztatni, fitogtatni azt, sosem a korrektség jele.

Érdekes. Valójában szörnyű, rémes. Mutatnak nekünk egy filmet, egy zenét, vagy valaki beleolvastat a könyvébe, elénk áll egy festményével és azt kérdi; „na, milyen?” Ott állunk, és nem igazán tudunk mit szólni. Nekünk talán nem kedvünkre való, vagy nem tudjuk a saját ízlésvilágunkban elhelyezni, de nem is szeretnénk durvák lenni, mert a másiknak bizonyára tetszik, ezért csak ez a rövid szó hagyja el az ajkunkat; „érdekes”. Aztán még próbáljuk körül írni a lehetetlent, hogy milyen ügyes és tehetséges munka, ám mindez olyan, mint riasztópisztollyal vadásznánk, hangja van, ám érdemi hatása nincs.

Megpróbálom. A jelentése, nem vagyok biztos benne, hogy sikerülni fog. Leginkább azoktól halljuk, akiknél az alulteljesítés rendszeres. Már előre belengetik, hogy ők ugyan megtesznek mindent, legalábbis az ő olvasatukban, de ha mégsem sikerül, akkor az nem az ő saruk. És számtalanszor tényleg nem sikerül megcsinálni, tartani a határidőt vagy elintézni az ominózus ügyet.

Nem akarlak megbántani. Ezzel azt mondjuk, de igen, meg akarlak bántani. Ebben mindig benne van egy jó adag tudálékosság és fölényesség. Kivagyiságunk kivetüléseként megmondjuk a tutit, mert jobban tudjuk, és az csak álca, hogy nem akarunk megsérteni valakit. Igazából nem érdekel minket, akkor is elmondjuk és biztosan rosszul esik majd beszélgető partnerünknek.

Nem szeretnék pletykálkodni. Azt jelenti, de bizony, hogy szeretnék. Az előbbihez hasonló kifejezés csakúgy, mint a "de nem tőlem tudod" vagy " igazából nem szabadna elmondanom" és társaik. A furkálódás, a kibeszélés és sokszor a rossz indulat szövi át őket. Egyben ránk is sötét árnyékot vet ilyesmik emlegetése. Hangoztatjuk, hogy nem szeretnénk azt a látszatot kelteni, hogy mások háta mögött pletykálunk, közben pedig épp azt sugalljuk mennyire szeretünk fecsegni és másokat hírbe hozni.

Ez mindössze néhány kiragadott népszerű példa, amely jól szemlélteti, hogy mennyire beleivódott a mindennapjainkba a használatuk. Érdemes óvatosan kezelni őket, figyelni rá, milyen kontextusban mit mondunk, így a szándékunk és mondandónk végeredményei összhangban lesznek egymással. Valamint ajánlott körültekintéssel kezelni azt is, amit nekünk mondanak. Nézzünk a szavak mögé, ismerjük a valódi jelentésüket, és jobban kiismerjük magunkat a kommunikáció útvesztőiben. Ahogy Richard H. Thaler is mondta; „Amikor emberi lényekkel van dolgunk, a megfogalmazás igenis számít.”

Ha nem csak érdekesnek találtad a posztot, hanem tetszett is, akkor csatlakozz a követők közé, hogy ne maradj le a továbbiakról.