Az érzelmeinkért mi vagyunk a felelősek

Érzelmi vívódások párkapcsolaton innen és túl

"Én irányítom a saját érzéseimet, kézben kell tartanom, amit érzek, és felelősséget kell vállalnom azért is, hogy mit engedek be az életembe." (Zach LeBeau)
pexels-photo-277052.jpeg
Mit is jelent az érzelmeinkért felelősséget vállalni? Valami olyasmit, hogy nem másokat okolunk azért, ahogyan érezzük magunkat. Igazából bárki, bármit tett velünk, az mindössze egy körülmény. A mi belső reakciónk teszi ezt jóvá vagy rosszá. Értelemszerűen vannak társadalmilag, morálisan elfogadott vagy elfogadhatatlan tettek, mégis a legtöbbünk életét ezeknél sokkal hétköznapibb szituációk keserítik meg. Ismerjük fel mekkora a szerepünk abban, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben. Gondolkodjunk el kicsit az alábbiakon.

Minden szubjektív. Amikor úgy véljük, hogy valaki sérelmet okozott nekünk, az korántsem biztos, hogy egyetemes érvényű. Hisz minden ember a saját értékrendjével összhangban beszél, cselekszik, viselkedik. Ezek az értékek pedig nagyban eltérhetnek egymástól. Ami számomra vállalhatatlan, az valaki más számára teljesen természetes tett. Valószínűleg egy minket bántó személy szubjektív látásmódja radikálisan különbözik a mienktől, így talán észre sem veszi tettének a súlyát, a következményét. Felelősség terheli a tetteiért, ugyanakkor nem felelős a mi érzéseinkért. Az utóbbiért, akár tetszik, akár nem csak mi vagyunk okolhatók. Anna Black értelmezésében; „A tudatos jelenlét gyakorlásának egyik fontos eleme az, hogy fel- és elismerjük, hogyan érezzük magunkat valójában - ami más, mint ahogy szerintünk érezni kellene magunkat."

Otthon érdes otthon. Párkapcsolatokban gyakran visszaköszön ez a tézis. Hozzuk a formánkat, teszünk valamit, ami számunkra teljesen normális, a párunk pedig megsértődik ezen, mert neki ez nem felel meg az életvitele, szemlélete, értékrendszere szempontjából. Ez a különbözőség, az eltérő habitus átka. Nincs katasztrófa, csak meg kell tanulni kezelni a másságot. Mert ami oly vonzó az elején, az annyira idegesítővé válik később. Például nem értjük, kedvesünk miért dobja le a cipőit és a kabátját, ha hazaért? Miért nem zavarja, ha a koszos tányérok az asztalon maradnak? Mert az ő személyiségtípusát teljesen hidegen hagyja a rend. Nem feltétlen igénytelen, csak a látásmódja nem tulajdonít ezeknek az apróságoknak jelentőséget. Mi ellenben, ha oda vagyunk a rendezettségért és a tisztaságért, akkor ezt főbenjáró bűnként fogjuk elkönyvelni. Gondolatban elővesszük a kis noteszunkat és feljegyezzük a mai naphoz ezt a kihágást. Esélyes, hogy egy szép hosszú lista következő tételeként. Mi rosszul érezzük magunkat, úgy véljük, annyira sem tisztel a másik, hogy kicsit is odafigyeljen a számunkra oly fontos környezetünk gondozottságára. Odáig is elmegyünk, hogy szándékos bosszantásként tüntessük fel ezt a húzást. Pedig a párunk csak önmagát adja.

Szerződésszegés. Valószínűleg kapcsolatunk kezdetén nem foglaltuk írásba az erre vonatkozó szabályokat. Hazaérkezéskor a lábbeliket pontosan a fallal merőlegesen és egymással párhuzamosan kell elhelyezni. Étkezés után a szennyest ki kell vinni a konyhába, egymásba helyezve őket, alul a legnagyobb, felül a legkisebb edény sorrendben. Aki ezek ellen vét, az az együttélés szigorú törvényei ellen szegül, és bizony kemény megtorlásban részesül. Mondjuk nem leszünk kedvesek vele a következő héten. Kétlem, hogy bárkik ezek írásos összesítésével indították volna a románcukat. Ugye, nem fektettünk le egy szerződésben ilyen vagy ehhez hasonló furcsa egyezményt? Mégis belül úgy éljük meg a történteket, mintha a társunk valamilyen jogszabályt sértett volna, és ezt éreztetjük is vele. Ő érzi, hogy valami nincs rendben, de sokszor fel sem fogja, hogy mi is az. Mi pedig minden erőnkkel haragszunk rá. Rendszerint ekkor szokott következni a "valami baj van drágám" óvatos kérdés és rá határozott válaszként a "SEMMI" kifejezés. Egy igazi kommunikációs zsákutca.

Nekünk fontos. Ha annyira számít nekünk, akkor tartsunk mi rendet. Igazítsuk meg a cipőket, szedjük fel a zoknikat vagy a vacsi utáni morzsákat. Lehetőleg zokszó nélkül. Kényelmetlen a másik után folyton pakolni? Lehet, de nekünk fontos és nem neki, ezt ne felejtsük el. Ne vetítsük ki a magunk problémáit a kapcsolatunkra. Ha lehet, beszéljük meg, és alakítsunk ki egy olyan elvárási rendszert egymás irányába, amely mindkét félnek elfogadható és alkalmazható. De akkor se vegyük kihágásnak, ha a másik véletlenül figyelmen kívül hagyja a megállapodásunkat és valamit szanaszét hagy. Szedjük össze mi, és ne morogjunk. Ne vegyük lelkileg magunkra, nem szándékosan akart minket felmérgesíteni. Legalábbis remélhetőleg.

A megoldás. A jó hír az, hogy mindenki egyedül maga felel az érzéseiért. Még a kedvesünk is. Ahogy ő nem felel azért, amit érzünk, mi sem vagyunk illetések az ő mentális reakciójáért. Ez nagy megkönnyebbülés. Jó tudatosítani is, de nem jó visszaélni vele. Vagyis ne legyünk apatikusak vele, ne tűnjünk érzéketlennek. És ne alakítsunk ki akarattal olyan szituációt, amikor felidegesíteni a partnerünket, tudva azt, hogy úgyis az ő dolga, ha túlreagálja. Felnőttként kell kezelni a kapcsolatunkat, nem mindent mellre szívni, aztán bosszút állni. Még egy dolgot ajánlatos elkerülni. Az érzelmi manipulációt. Ne alkalmazzuk és ne is dőljünk be annak, ha a kedvesünk az érzelmeinkre akar hatni, és bűntudatot próbál ébreszteni. Nem ez a korrekt megoldása annak, ha vélt vagy valós okokkal megbántottuk a másikat.

A túlzott érzékenység egy párkapcsolatban nagy problémákat szülhet. Beszélgetéseink során már egy erősebb hangsúllyal kiejtett mondat, vagy egy többször elismételt frázis azt okozhatja, hogy a másik összehúzott szemöldökű pillantást vet ránk, ami azt jelenti; "nem vagyok hülye, tudom, hogy ezt beszéltük meg". Kis figyelmességgel, tapintatos fogalmazással és szeretetteljes kifejezési móddal megelőzhetjük mindezt. Rajtunk múlik, hogyan bánunk egymással és rajtunk múlik mit kezdünk azzal, ahogy velünk bánnak. Bár esetünkben a házunk táját nézegettük de az itt foglaltak a családi körünkön kívül minden egyéb kapcsolatunkra is igazak. Ez a mentalitás minden egyéb érintkezés kapcsán jól használható. Ne sértődjünk és ne sértsünk. Alkalmazzuk Lisa Nichols mondását; „Gyakran előfordul, hogy boldogságunkat mások kezébe adjuk, ők azonban nem képesek megfelelni az általunk támasztott elvárásoknak. Hogy miért? Mert saját jólétünkért csakis egyetlen ember vállalhat felelősséget: mi magunk.”



Nem az én felelősségem, ha nem tetszettek a cikkben foglaltak. De ha tetszett, akkor add tovább másoknak is.