„Nem a pénzszerzés a legnehezebb. Az igazi nehézséget az okozza, hogy olyan tevékenységgel akarsz pénzt keresni, amelynek szívesen szenteled az életed.” (Carlos Ruiz Zafón)
Meglátásom szerint az emberek egy része a munkáját csupán pénzkereseti eszköznek tekinti. Reggel blokkolni, napközben átevickélni, és délután, amit fájront van lelépni. A lehető legkevesebb energiaráfordítással a lehető legtöbbet profitálni. A baj csak az, hogy ezzel a mentalitással sosem keressük meg azt a pénzt, amit egyébként megkereshetnénk. És nagy valószínűséggel a közérzetünk sincs, olyan magasságokban, mintha olyasmivel töltenénk az időnket, amit élvezünk. Fussunk neki pár pontban, milyen okai vannak, ha nem bírjuk a munkánkat.

Örömtelen munka. Szeretünk egyáltalán a munkahelyünkön lenni? Ha nem, akkor mocsárból dobbantva indulunk neki minden napunknak. Óriási hátrány egy olyan helyen tölteni a napunk legalább egy harmadát, ahol nem érezzük jól magunkat. Már felkelni sincs kedvünk, nemhogy bemenni. Csak a kényszer diktálta okból vánszorgunk be. Napunk jó része pedig az óránk nézegetésével telik: „mikor lesz szünet”, „mikor ebédelhetek”, „mikor mehetek már haza”. Ha a munkánk nem okoz örömet, lehetetlen kiváló teljesítményt letenni az asztalra.

Pocsék munkahelyi közösség. Szeretjük a munkatársainkat? Vagy csak elviseljük őket. Egy nagyszerű munkahelyi kompánia nem csupán jó kedélyű társaság, hanem összetartó és támogató csapat is. Szükségük van egymásra. Az emberek megértik a másikat, elfogadják, szimpatizálnak vele, és kölcsönösen előrelendítik a munkamenetet. Összefognak és képesek egymás alá, mellé, fölé dolgozni az eredmények elérése végett. Az áskálódás, a pletykálás, a furkálódás, a bizalmatlanság, a pontatlanság és a tiszteletlenség soha nem szül erős és termékeny munkakapcsolatokat. Ahol rossz a légkör és rossz a társaság, ott nincs esélyünk jól érezni magunkat.

A lelkesedés és szenvedély hiánya. Talán alapból nem vagyunk híján ezen a tényezőknek, de a munkánk nem tölt el energiával minket. Unjuk, egyhangúnak találjuk, monotonnak, idejétmúltnak, hiábavalónak és ez lelombozza a kedélyünket. Nem szerencsés mert, ha sok időt töltünk ilyen közegben, akkor arra kell számítanunk, hogy ez a kedvtelenség rátelepszik az életünk egyéb részeire is. Túlságosan elfásulunk, belefáradunk az egész napos egykedvűségbe, és napunk további időszakában is egyre nehezebb lesz kimozdítani minket ebből a helyzetből. Leáldozik a szenvedélyünknek és teljesen elszürkülünk. Ahogy Kempis Tamás mondta; „Este mindig vidám leszel, ha a napot hasznosan töltötted.”

Önállóság nélkül. Amikor nem hozhatunk önálló döntéseket, az érdeklődésünk radikálisan megcsappan, bármiről legyen is szó. Minden olyan apróság tekintetében, amikor kicsit is úgy érezzük, számít a szavunk, az együtt jár az érdeklődésünk felébresztésével. Nem véletlen, hogy sokszor egyszerű üzletkötések során is sok hétköznapi eldöntendő kérdésre kell válaszolnunk, ezzel is erősítve az érzést, hogy mi választhatunk, mi irányíthatunk, így növelve az elkötelezettségünket az adott szolgáltatás hosszú távú igénybevétele irányába. Amikor felelősen határozhatunk a munkánk során, bizalmat kapunk a kezünkbe és ezt szeretjük meghálálni. A belénk vetett bizalom és a fontosságunk felerősödése szerethetőbbé teszi a feladataikat.

A hasznosság érzésének hiánya. Mit gondolunk arról, amivel foglalkozunk? Előremutató, hasznos és értékes vagy teljesen felesleges és haszontalan dolog? Az önértékelésünk a melóhoz való hozzáállásunkban is megmutatkozik. Ugyanis, ha nem érezzük a praktikusnak a munkánkat, akkor hiábavalóan töltjük az időnket. Ergo a magunkról alkotott vélemény is lesújtó lesz, az önbecsülésünk a béka feneke alá kerül. Belekerülünk egy lehúzó negatív spirálba. Kell az a kielégítő érzés, hogy a társadalom és a környezetünk számára fontos, minőségi tevékenységet végzünk. Victor Máté szerint; „Olyan munkát végezni, amire nincs szükséglet, ez nem más, mint önmagunk lebecsülése, vagy a tehetségtelenség álcázása.”

Nincs perspektíva. Milyenek a jövőbeni lehetőségeink ott, ahol vagyunk? A szakmai oldalról nézve, és az aktuális trendeket figyelve, van-e fejlődési lehetőség azon a területen, ahol munkálkodunk? Személyes oldalról pedig a mi egyéni karrierünkben biztosított-e az előrelépés, a gyarapodás? Ezek a kulcskérdések, ha távlati szemmel nézünk az állásunkra. Amikor a helyzetünket hosszabb távon kilátástalannak ítéljük, akkor erősen nyomottá válik a mentalitásunk. Ez is nagy csapást mérhet az önbecsülésünkre. A nincs vagy nem lesz szükség ránk gondolat teljesen képes a földbe taposni.

Pozitív visszacsatolás nélkül. Mindenkinek szüksége van rá, hogy visszaigazolást nyerjen, jó az, amit csinál. Ez érkezhet anyagi juttatás formájában, vagy szóbeli elismerésként. Jöjjön a munkatársak, a főnök, vagy egy elégedett ügyfél felől, csak becsülje meg valaki az erőfeszítéseinket. Pótolhatatlan mentális felemelést jelent visszahallani tetteink pozitív értékét. Amellett, hogy növeli a munka élvezeti értékét, nem mellesleg az egyik legösztönzőbb dolog, amivel a dolgozók lojalitását erősíthetjük. Hiánya esetén, ahogy a korábban említettek kapcsán is, a kiégés fenyeget bennünket, illetve a középszerű munkavégzés.

Az embernek elég fiatalon kell döntenie arról mit szeretne csinálni az életében. Semmi probléma sincs akkor, ha ezzel a választással elsőre mellélövünk. Gyakran csak sokkal később érlelődik ki bennünk a valódi érdeklődésünk. De, ha már ráébredtünk, hogy nem a megfelelő helyen vagyunk, akkor hallgassunk a szívünkre. Ne takarózzunk kényelmes és társadalmilag elfogadhatónak tűnő kifogásokkal, mint „már késő”, „öreg vagyok ehhez”, „nem értek máshoz”. Tanuljunk, képezzük magunkat, merjünk változtatni. Katherine Graham így fogalmazott; „Mi lehet jobb annál, mint szeretni, amit csinálunk, és tudni, hogy annak értéke is van?” Életünk jelentős részét munkával töltjük, és ha szeretjük és élvezzük is, amivel foglalkozunk, ezt a számottevő időszakot is örömtelibbé tehetjük. Jó munkát hozzá!

Ha tetszett ez a poszt, csatlakozz az oldal követőihez, a hasonló témájú cikkekért.