Miért vannak tenyérbemászó ismerőseink?

5 dolog, amire megtanítanak az idegesítő emberek

„Az ember azt utálja legjobban a másikban, amit önmagában se szeret.” (Laurell Kaye Hamilton)
man-2854030_960_720.jpg
Tuti van a környezetünkben olyan figura, akitől szabályosan rosszul vagyunk. Nem bírjuk látni sem. Amikor a hangját meghalljuk azzal ki lehet kergetni minket a világból. Elgondolkodtunk miért idegesítenek minket oly nagyon? Az ő hibájuk, hogy ennyire szörnyűek? Valóban elviselhetetlen arcok, akiket senki sem szeret? Mit tanítanak nekünk ezek a kapcsolatok, személyek? 

Szubjektív megítélés. Mint az életben minden ízlés kérdése, így az emberek is abszolút szubjektív vélemény formálás alá esnek. Számunkra bosszantók, mások számára azonban korántsem biztos, hogy azok. Például nekünk a hátunkon feláll a szőr egy sokat sztorizgató, harsányan mesélő kollégától a melóhelyen, míg a többieket jókedvre deríti, ezért nagy népszerűségnek örvend. A tulajdonságaink jó része nem tehető egyértelműen negatív vagy pozitív besorolásba. Az azok mellé társuló jellem, amely dönt a felhasználásukról, teszi őket értékessé vagy hitvánnyá. De még így is nagyban függ attól a környezettől, ahol a viselkedési formák kifejeződnek, hogy milyen a megítélésük. Nem csoda hát, ha a saját személyes értékrendünktől és habitusunktól függ, kit találunk nem kívánatos fickónak.

Javuló önismeret. Tehát nem alapjaiban idegesítő figuráról van szó, csupán a részünkre kellemetlen. Ha ezt a tényt felismerjük és elfogadjuk, megnyílik az út az embertársaink, de legfőképpen saját magunk megismerése felé. Könnyű valakiről azt mondani, hogy egy született tenyérbemászó idióta és továbblépni, ennél sokkal nehezebb belegondolni abban, vajon miért olyan amilyen, és minket személyünkben miért ingerel annyira. Ez utóbbi felfogás új ismereteket szolgáltathat az emberek viselkedésével kapcsolatban és segítheti az empátiánkat, illetve az elfogadó képességünk fejlesztését. Elfogadni másokat, minden kapcsolatunkban nagy kincs. És az emberi természet behatóbb megismerésével magunkról is új dolgokat tudhatunk meg.

Magunkra ismerünk. Ez az első igazán kínos felvetés. Ha lajstromba szednénk az adott illető minket hergelő tulajdonságait, akkor melyek lennének azok, amelyek ránk is igazak? Végig nézve a felsoroltakat biztosan találunk pár olyat, amelyet mi is elkövetünk. Elképzelhető, hogy a delikvens rendszeresen elkésik a találkozóiról és talán mi is hajlamosak vagyunk időnként megcsúszni az idővel. Vagy gyakorta megesik, hogy megbánt másokat, mert meggondolatlanul ami a szívén az a száján és néha nekünk is idejekorán eljár a szánk. Szóval roppant kényelmetlen beismerni, de sok olyan jellemvonást figyelhetünk meg egy idegesítő személyben, amiben mi is ludasak vagyunk. Talán tudat alatt tisztában is vagyunk a hibáinkkal és magunkban sem szeretjük ezeket, hát még, ha egy másik emberek keresztül tükröt tartanak elénk és szembesítenek vele.

Lehetnénk olyanok mi is. Ez pedig a második feszélyező elképzelés. A képzeletbeli listánk másik részén olyan jellegzetességek állnak, amelyekre irigykedve tekintünk. Ahogy Vető József mondta; „Utáljuk a beképzelt embereket, főleg, ha van okuk a beképzeltségre.” Mondjuk, dühít, hogy az egyén mindenkivel mennyire könnyedén szóba tud elegyedni és megtalálja a közös hangot. Mi is örülnénk, ha képesek lennénk rá és növelhetnénk a kapcsolati portfóliónkat. De irritálhat az is, hogy a másik bátran használva a színeket, kirívóan öltözik, mi pedig sokkal szürkébben és konzervatívabban, de belül talán szeretnénk merészebbek lenni ezen a téren. Tehát, ami zavarhat, azok pontosan azok az ismérvek, amelyekkel mi nem rendelkezünk, de örömmel vennénk, ha birtokunkban lennének, mert több sikert, eredményt, közkedveltséget hoznának.

A felismerés előbbre vihet. A fenti két észrevétel felismerése, jobbító szándékot indíthat el. Egyrészt dolgozhatunk azon, hogy a nem szeretem tulajdonságainkat a háttérbe szorítsuk, másrészt fejleszthetjük a hiányosságainkat, és új kvalitásokat alakíthatunk ki. Ha így járunk el, abban a pillanatban értelmet nyer, miért is idegesítenek minket bizonyos emberek körülöttünk. Ahogy az is, hogy ennek nem kell kizárólag negatívan lecsapódnia. Amint jobban megismerjük saját személyiségünket általa, úgy felhasználhatjuk változtatásra, előrejutásra, sikereink növelésére. A kérdés, amit feltehetünk magunknak, vajon jelent e valami pluszt, ha figyelmet fordítunk arra, ami hiányzik belőlünk?

Brigitte Rosen pszichológus „Vége a kifogásoknak!” című könyvében részletesen demonstrálja, az általa a mumus feltárásának hívott tesztjét. Keressünk valakit, aki nagyon a begyünkben van, és írott formában gyűjtsük össze a frusztráló jellemzőit. Majd húzzuk le a bennünk is meglévőket, és vizsgáljuk meg a fennmaradókból, melyikhez viszonyulunk némileg irigykedve. Aztán mindezt használjuk a saját épülésünkre. És teszteljük magunkat ezzel a formulával rendszeresen, a gyarapodásunk érdekében. Érdemes alaposabban áttanulmányozni az általa kidolgozottakat.

A jövőben talán kicsit más szemmel nézünk azokra, akik idegesítenek minket. Ha már nem csak azt látjuk, amilyenek, hanem mögé nézve végig gondoljuk, miért vannak ránk olyan hatással, amilyennel, akkor a segítségükkel többet tudhatunk meg magunkról és ebből profitálhatunk is. Makszim Gorkij szerint; „Mindig kellemetlen dolog látni, hogy valaki, akit magánál hitványabbnak, silányabbnak tart az ember, ugyanazt szereti, ugyanazt gyűlöli, mint ő, és ilyen módon hasonlóvá is válik hozzá.” Aki jobban ismeri magát, és jobban is tudja kezelni, az más emberekkel is különbül tud bánni. Emberekkel bánni pedig minden időben nagy erény. Kezdjük saját magunkkal.


Brigitte Rosen „Vége a kifogásoknak!” könyvéről és más érdekes olvasmányokról is találhatsz ajánlót a könyvespolcomon: laller.eu/konyvespolc

Ha van legalább egy ember körülötted, akit nem bírsz, és tetszett ez a poszt, akkor csatlakozz az oldal követőihez, a hasonló cikkekért.