„Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.” (Szent István)
Egy olyan fogalomról van szó, amely a fejekben gyakran félreértelmezett. Nem tévesztendő össze az alázással, az alázkodással vagy a meghunyászkodással. Nem egy alárendelt vagy alávaló viszonyt fejez ki két ember között. Valójában az alázat egy igen fontos tulajdonság, ha a kapcsolataink mibenlétéről van szó. A tisztelet, a megbecsülés prezentálásának egyik csalhatatlan jele. És nem csak az emberek irányába, hanem a saját magunk felé is.

Mit mondok, hogyan teszem, milyen hozzáállással viseltetek? Mind annak a része mennyire respektálom az embereket, köztük magamat is. Az alázat megmutatja, mit gondolok magamról, mire tartom magam, mit gondolok a világról, a környezetemről és más személyekről. Egy jellemvonás, ami hiányában a legegyszerűbb dolgokat sem tudjuk jól elsajátítani, a kapcsolatainkat pedig nem vagyunk képesek igényes és magas szintre építeni. Bernard C. Meltzer úgy véli; „Az alázat igen különös dolog. Amint úgy gondoljuk, hogy elértük, abban a pillanatban elveszítjük.” Talán ezért is érdemes időnként számot vetni az alábbiakkal.

Bocsánat kérés. Szoktunk? Tudunk? Vagy tévedhetetlennek véljük magunkat? Olyasvalakinek, aki nem hibázik, vagy ha mégis, neki akkor sem kell elnézést kérnie senkitől, mert miért is kéne. Bocsássanak meg nekünk kérés nélkül, hiszen elég nagy emberek vagyunk. Nagyvonalú gesztus elsajátítani a bocsánatkérés kultúráját. Azt jelenti emberszámba vesszük a másikat. Megtiszteljük azzal, hogy elé állunk, a szemébe nézünk, és az elnézését kérjük. Nehéz beismerni a tévedést, egy valakinek okozott kellemetlenséget, ne adj isten, kárt. Azonban nem lehetünk annyira rátartiak, hogy ne vállaljuk be.

A másik is ember. Nem csak akkor ember az ember, ha megsértjük. Életünk nagy részében emberek találhatók körülöttünk. Az utcán, a boltban, a munkahelyen, otthon. Megannyi lehetőség szándékos vagy véletlenszerű interakciókra. Vajon észrevesszük őket? Vagy átnézünk rajtuk, mintha ott sem lennének? Átlépünk, letaposunk, tolongunk, lökdösődünk, mert csak mi számítunk egyedül. Soha nem tudhatjuk, akibe ma ismeretlenül belekötünk, azzal mikor hoz újra össze az élet. És ha soha, akkor sem élhetünk a magánzó látszatát keltve. Végtére is, mindenki életében eljön a pillanat, amikor szüksége lesz valakire. A céljaihoz, a tovább haladásához. Vagy a túléléséhez.

Nem tudunk mindent. Beismerjük, hogy nem értünk mindenhez? Vagy folyton rávágjuk, hogy ezt mi már tudjuk, nekünk nincs szükségünk erre vagy arra, mi élből megoldjuk a dolgokat. Lev Tolsztoj mondta; „Alázat nélkül lehetetlen a tökéletesedés." Aki nem hagyja abba a tanulást és olvasást, csak azért, mert vége szakadt az iskolai éveinek, az előbb-utóbb rájön, mennyire nem tud semmit. Minél többet okul, annál nagyobb lesz a rálátása a világra, és annál inkább kikristályosodik előtte, mi mindent nem tud, mi mindenről nincs még csak fogalma sem. Ez tény, akár elfogadjuk, akár nem. A legjobb szakember az, aki nem ragad le a múltban szerzett ismereteinél, hanem továbbképezi magát, naprakésszé válik, naprakész marad.

Nyitottság és kiállás. Ahogy az ismereteink folyamatos bővítése is feltételez egyfajta nyitottságot, úgy a világ egyéb dolgai iránti kifelé fordulás is alázatot igényel. Érdeklődő és szemlélődő módon figyelni a környezetünkre, szenzitívnek lenni a történésekkel szemben. Befogadni a külső behatásokat, reagálni rájuk, részt venni bennük és kiállni a helyes ügyekért. Olykor szükség van rá, hogy hangot adjunk a meggyőződésünknek és valami vagy valaki mellé álljunk. Nem gubózhatunk be, nem telepedhetünk rá másokra, hanem meg kell halljuk a körülöttünk élők hangját és segítő kezet kell nyújtanunk, ha indokolt.

Hallgatni arany. Sokszor úgy gondoljuk, azzal tesszük a legjobbat, ha kis előadást tartunk magunkból és a bölcsességünkből. Megmondjuk mit kéne, hogyan, kinek, miért. Ellenben jóval nehezebb csöndben maradni és meghallgatni embertársunkat. Müller Péter szerint; „Hallgatni és némán figyelni valakire: nagy művészet. Ehhez jóság kell. Szeretet és alázat.” Amikor visszaveszünk az arcunkból, az önelégült okoskodásból és betöltjük a tökéletes hallgatóság szerepét egy beszélgetésben, jusson eszünkbe, ezzel tán többet segítünk, mintha mi jártatnánk a szánkat. És nem utolsó sorban jóval többet tanulhatunk is az elmondottakból.

Ahogy az egyenes jellemünk is nagymértékben hozzájárul a sikereinkhez, úgy az alázatos viselkedés is egy emberséges és másokkal tevékenyen együttműködő, konstruktív mentalitás. Amikor úgy döntünk követjük ezt az utat, az nem a gyengeség, sokkal inkább a lelkiismeretesség és az etikusság jele. Amint ilyenformán kimutatjuk a megbecsülésünket, biztosak lehetünk benne, hogy az visszaszáll ránk. Pozitívan befolyásolják a viszonyainkat, az eredményeinket. Amint ezt David Brooks is megfogalmazta; „A minket rossz irányba vivő dolgok - vágy, félelem, hiúság, mohóság - kérészéletűek. Azok azonban, melyeket jellemépítőnek tartunk - bátorság, őszinteség, alázat -, hosszú távra rendezkednek be. A jellemes emberek képesek ugyanazon irányba hosszú távon elköteleződni, kitartani más emberek, ügyek és hivatások mellett, jóban-rosszban.”

Ha kicsit is több alázatot sikerül becsempésznünk a hétköznapjainkba, akkor már nem volt hiábavaló ez a cikk. Ha tetszett oszd meg másokkal is.