„A jó vezető lehet elnéző a hibákkal szemben, de nem tolerálhatja a becstelenséget.” (Ray Kroc)
A munkahely egyike azon tereknek, ahol sok időt töltünk, és több emberrel kerülünk rendszeres kapcsolatba. Ezek a kontaktusok rendkívüli mértékben a hatásuk alá vonnak. A főnökök különösen erős nyomot hagynak bennünk. Nem csak a munkában töltött időre befolyásolják a hangulatunkat, de azon túl is. Egy kellemes munkahelyi környezet hazamenve is jobb közérzetet biztosít egy rossz pedig otthon is nyomasztólag hat. Persze mondhatjuk, hogy ne vigyük haza a terheket, ám ez nem mindig könnyű, ha végre a meló után kibeszélhetjük magunkat, és megértésre találunk.

Az egyik legbosszantóbb azoknak az egyéneknek a viselkedése, akik alkalmatlan emberként a feletteseink. Ne legyen illúziónk. Azért, mert valaki hét számjegyű jövedelmet kap, mert kinevezték egy tisztségbe, mert több ember tartozik az irányítása alá még nem lesz valódi vezető. Csupán nevében viseli ezt a titulust, de itt ki is merülnek a képességei. Amint az John C. Maxwell is megfogalmazta; „A vezetés nem a címekről és a saját irodáról szól, hanem arról, hogy miként lehetsz hatással másokra.” A sokat ekézett multicégeknél is előfordulnak ilyen etikátlan manipulátorok, de érdekes módon, a hátszéllel megtámogatott vezetők a közszférában vagy a kisebb vállalkozások irányítói, akár tulajai, sokkal nagyobb elánnal képesek túllépni a morális határokat. Ezt pedig azon emberek szenvedik meg mentálisan, akik napi szinten, közvetlenül tűrik el a magatartásukat. Nézzük pár kirívóbb viselkedésmódot.

Az élősködő. Akár még hozzáértő is lehet, de rendszerint inkább jól adja el magát. Kikapartatja a gesztenyét mással, és maga aratja le a babérokat. Természetes, hogy mindez csak az ő érdeme. Szélsőséges megnyilvánulása annak a sikeres vezető típusnak, aki nálánál nagyobb tudású, felkészültebb emberekkel veszi körbe magát. A legtöbb nagy vezető hasonló módon cselekszik. Csak míg náluk az elismerés is közös, egy csapatmunka részeként lehetőség van a tovább lépésre és a felemelkedésre, ebben az esetben nem. A pozíció elvesztésére irányuló félelem párosul a munkatársak iránti féltékenységgel, és ez a kombináció legyőz minden más emberre irányuló elismerést.

A képmutató. A gyáva, aki menti a bőrét minden körülmények közt. Neki a saját érdekein kívül más nem igen számít. Ma ezt mondja, holnap, ha megváltozik a száljárás azt. Az emberek csak addig fontosak, amíg a céljait megfelelően szolgálják. Bólogat, egyetért, de ez csak a látszat, mert nem tesz sokat az embereiért. Példaként említhetnénk egy olyan esetet, amikor egy dolgozó bejelenti a vezetőjének, hogy elhagyja a céget, majd pár nappal később, mikor hivatalossá válik a szándéka, a vezető letagadja, hogy tudott erről, ezzel is megőrizve saját renoméját és feketítve a kollégát. Hiába próbál becsületes lenni az ember, e típusnak sem számít a másik tisztessége, csupán a saját makulátlan híre fölötti aggodalom. Adam Makos szavaival; „A túlélési ösztön az embert arra készteti, hogy piszkos módszerekkel harcoljon.”

Az édeske. Az emberek megbecsülése nem azonos a nyalizással. A mézes mázas hízelkedő hangnem, amikor az illető el akar érni valamit, szinte már gyomorforgatóan átlátszó. Általában nem barátságtalan figura, nem agresszív, nem követelőző, nem összeférhetetlen. De van egy negédes habitusa, amelyet akkor vesz elő, ha a vesztét érzi. Mondjuk, ha szüksége van valakinek a szakértelmére egy határidős meló sürgős elvégzéséhez. Ilyenkor jön ez a finomkodó és bókoló stílus, amivel igyekszik meggyőzni a delikvenst. Nem riad vissza a nagyot mondástól, a túlzásoktól, de akár a hazugságoktól sem. Végtelen álszentsége akkor bukik ki igazán, amikor nem jönnek össze a dolgok, és ő másokban igyekszik bűntudatot kelteni azzal, hogy bezzeg ő mennyire jó fej volt, kedves és figyelmes, aki mindent megtett.

A bosszúálló. Azaz a büntető. Elvárja a maximális behódolást, megköveteli a tiszteletet, de alapjaiban is rosszindulatú. Élből nem elfogadható számára semmilyen az övétől eltérő vélemény. Bármit is teszünk, ha az nem egyezik az ő állásfoglalásával, akkor ellene cselekszünk. Neki ennyi már elég. Ha beteszünk neki, számíthatunk rá, ki fog csinálni, és ezért minden követ megmozgat. Nem nyugszik, míg ki nem rúg, sőt, ha kell, utánunk is nyúl. Mit neki a jog, akár rágalmakkal is képes fenyegetni. Erre is akad példa, amikor annyira elmérgesedik a viszony egy munkatársával, hogy annak munkahelyi lejáratására, fiktív vádat és jogi segítséget vesz igénybe. Gondoljunk bele, mennyire megalázó és lelkileg megterhelő lehet egy ilyen eset az érintett dolgozó oldaláról nézve. Nem érdemes packázni vele. Ha kiestünk a pixisből, akkor egyszerűn járulékos veszteségként leír és igyekszik ezt éreztetni is.

A becsületet fogalmát maradéktalanul kimerítő fő probléma, hogy ezek a vezetők teljesen normálisnak vélik ezt a mentalitást. Szerintük ez a helyes, üdvözítő és morálisan megfelelő emberi bánásmód. Sajnos ebben az esetben is ki vagyunk szolgáltatva az egyén szűklátókörűségének és gyarlóságának. Nem véletlen, hogy az ilyen típusú vezetők sosem tudják megtartani az igazán jó munkaerőt és nem tudnak hosszútávú produktivitást felmutatni. Az emberek ugyanis megtapasztalva az igazságot, nem fognak odaadó munkát végezni nekik és értük. Inkább kihátrálnak mögülük. És ez főként az elsőrangú kollégákra igaz, akik távoznak a cégtől. Így esélyt kapnak olyan munkában részt venni, olyan cégnél dolgozni, ahol több tartalommal töltik meg a vezetők a becsületesség jelentését is. Legyen kísérőnk ezen az úton Sean Covey gondolata; „Az elvekre alapozott élethez bátorságra van szükség, főleg akkor, amikor azt látod, hogy a hozzád közel álló emberek jobban boldogulnak az életben hazugsággal, csalással, sumákolással, és mindent csak a saját malmukra hajtanak. Azt azonban nem látod, hogy ezeknek a normáknak a megszegéseiért végül mindig megfizetnek.” 


Ha tetszett ez a poszt, akkor gyere és olvasd máskor is a bejegyzéseket. 

Fotó: Pixabay