„A gyermekek érzelmi magatartása szüntelenül befolyásolja a gondviselőét, és fordítva, a skála egyik végén kölcsönösen örömtelibb, a másikon pedig csüggesztőbb mindennapokhoz vezetve.” (Walter Mischel)
Akinek vannak gyerekei valószínűleg megélte már, hogy a kis porontyok olykor mennyire idegesítők tudnak lenni. Nem szégyen ez, a szülői létnek, akárcsak a házasságnak, nem csupán szép oldala van. Ezért ne is szépítsük, hanem vállaljuk fel, hogy időnként magunk sem vagyunk biztosak abban, valóban akartuk-e ezt az egész szülőséget? Úgy véljük nem erre fizettünk be. Nézzük, mi áll a hátterében annak, ha a gyermek felforralja az agyvizünket?

Túl komolyan vesszük magunkat. Vagyis túl felnőttek vagyunk. Kinőttünk a gyerekkorból és cikinek érezzük újra gyermeknek lenni. Pedig a csöppségek nagyon bírják, ha letérdelünk hozzájuk, vevők vagyunk a játékaikra és együtt bohóckodunk velük. Nem félvállról odabökünk egy félsort a fontos telefonálásunk közben, hogy ügyes vagy, amikor épp büszkén mutogatja legújabb számunkra értelmezhetetlen, számára teljesen egyértelmű festményét. Merjünk leguggolni melléjük. Ne leereszkedjünk amolyan felnőttesen, legyünk velük együtt fantáziáló gyerekek és meglátjuk, mennyire lehet élvezni ezt a közös játszást.

Minden előbbre való náluk. A felnőttek világa telis-tele van kötelességgel, határidővel és kötöttségekkel. Mi mindennek meg akarunk felelni, mindent meg akarunk csinálni és őket tesszük a sor végére. Ebből kifolyólag nem győzik kivárni, hogy sorra kerülhessenek és naná, hogy belekapaszkodnak a nadrágunk szárába, csak végre figyeljünk rájuk. Jobban tesszük, ha eleve elkülönítünk napi szinten időt a számukra. Vagy, ha 10 percre megszakítjuk a munkafolyamatunkat és foglalkozunk velük, teret adunk az igényeiknek, és aztán folytatjuk a dolgainkat. Ezek a rendszeres törődések megadják számukra a nélkülözhetetlen szülői figyelmet és odaadást.

Akadályozó tényezőként tekintünk rájuk. Talán ismerős, hogy a kölökkel épp akkor kell a legtöbbet szenvedni, mondjuk mert magára öntötte a teát, amikor a legsietősebb lenne. Ilyenkor hirtelen sokkal idősebbként kezeljük, mint egyébként. Jönnek a ledorongolások, hogy „elég nagy vagy már, nem kéne már ilyen ügyetlennek lenned”, vagy „éppen most kellett összekenned magad, mintha nem tudnád, hogy sietünk”. Ebben a helyzetben eltűnik a gyermek és sokkal inkább egy szándékosan szabotáló kisembert látunk. De legalábbis ezt éreztetjük vele, pedig ő épp csak a legalkalmatlanabb pillanatban kétbalkezeskedett. A szituáció ilyetén rendezése sokkal inkább a mi hiányosságunk, mint az övé.

Nem felelnek meg az elképzeléseinknek. Tapasztalt felnőttként, mindenről megvan a kiforrott elképzelésünk. Arról is, bizonyos helyeken, helyzetekben, hogyan kellene viselkedniük, aminek persze ők nem felelnek meg. Természetesen nem vetekedhet a tudásuk és az ismeretük a miénkkel. De az akaratuk már a sajátjuk. És elfeledkezünk arról, hogy mi belül elvárunk valamit, aminek ők nem tudnak, vagy nem akarnak, vagy a kettő ötvözete, eleget tenni. Pont elég nekünk, hogy a gyermeki dacot, ismételten elkönyveljük egy akadékoskodó, visszahúzó magatartásnak. Ráadásul az esetnek ránk nézve kellemetlen kimenetele is lehet, ha mindez nyilvánosan, mások előtt történik. Lesütött szemmel kevesebb „milyen szülő az ilyen” tekintettel találkozunk.

Tükröt tartanak elénk. Jodi Lynn Picoult mondta; „Életemben először érzem azt, hogy megértem a szülőt, aki megüti a gyerekét - mert az ember rájuk néz, s a szemükben ott látja saját magát tükröződni, s ez a tükörkép nem túl hízelgő.” Nem tetszik, amilyenek a kicsik? Jól nézzük meg, mert gyakran pontosan olyanok, mint mi vagyunk. Talán észre sem vesszük, hogy idegeskedünk, durvábban szólunk esetleg illetlen szavakat használunk, de ők résen vannak. Legközelebb, amikor játszanak és mi mondjuk beszélgetünk valakivel telefonon, próbáljunk figyelni, hány kifejezést vesznek át az aktuális társalgásunkból és építik be a játék menetébe. Meg fogunk lepődni, milyen sokat. Lehet úgy véljük, el vannak foglalva, nem törődnek velünk, de biztosak lehetünk benne, figyelmüket megosszák az irányunkba is. Ezért nem érhet hideg zuhanyként, ha előbb-utóbb felfedezzük a mi megnyilvánulásainkat náluk.

Őszinték. A gyerekszáj olyan, ami a szívén az a száján. Még nincsenek gátló tényezők. Ebben a korban azonnal érkeznek a kérdések és megjegyzések. „Anya már megint veszekedtek? Hagyjátok már abba!” „Apa, annyira büdös vagy a cigitől. Fúj” Szégyenkezhetünk miatta, de a fő kérdés az, azért pironkodunk mert a gyerekünk így mer beszélni velünk vagy mert apróságként rámutat valamire, ami felnőttfejjel igenis kínos, visszás, nem helyes. A gyermek meglátásai ösztönösek, melyet idővel az őt körülölelő kultúra formál meg. De az tuti, hogy a legjobb barátainktól sem kaphatunk ennyire őszinte vélemény és képet magunkról, mint a saját gyermekeinktől.

Mielőtt nekiállunk fenyíteni és büntetni a gyereket, nézzünk magunkba. A miattuk kialakuló bosszúságaink jó részét, nem bennük, hanem magunkban kell keresni. Ahogy a csemeténk élete is belőlünk indult ki, úgy azokért a reakciókét is mi felelünk, amelyeket ők okoznak. Átgondolva felismerhetjük, számtalanszor nem is ők a bűnösök. Mi nem tudunk zöld ágra vergődni az időnkkel, a munkánkkal, a túlterheltségünkkel, az érzéseinkkel, a stressz kezelésével és ezeket mind, mind az első adandó alkalommal rájuk vetítjük. Könnyű, mert ártatlanok és védtelenek. Életünk legkiszolgáltatottabb személyei, akiken csattan az ostorunk. Ha nem így véljük, legközelebb tegyünk egy próbát a főnökünkkel. Őt valószínűleg nehezebb lesz a sarokba állítani és megrendszabályozni. Szóval, ha otthon kijövünk a sodrunkból, először döntsünk el, ez vajon tényleg a gyerek hibája vagy az igazából én problémám, csak rá akarom kenni a felelősséget? Ez segíthet csökkenteni a családi feszültséget. Jusson eszünkbe Tari Annamária gondolata; „Egy szülőnek teherbírónak kell lennie, akkor is, ha azt érzi, ehhez már se kedve, se ideje, sőt legszívesebben (ha lehetne varázsolni) visszacsinálná az egészet.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor látogass el máskor is az oldalra.

Fotó: Jelleke Vanooteghem, Unsplash