A világ felgyorsult, mi nem annyira

Vannak dolgok, amelyeket most sem oldhatunk meg online csak a valóságban

„Minden csoda két napig tart. Régebben még három napig tartott, de azóta felgyorsult a világ.” (Pacskovszky Zsolt)
yura-fresh-760055-unsplash.jpg
Az elmúlt évtizedek rohamos technológiai fejlődése rengeteg tekintetben tette felgyorsulttá életünket. A most, a rögtön, az azonnal kulcsszavakká váltak, a várakozás pedig parkolópályára került. Ahol és amiben nem tudnak ennek megfelelni, az mind idejétmúlt, elavult, ósdi. De ettől még nem fog gyorsabban forogni a föld sem felgyorsulni az emésztésünk. Szembe kell néznünk bizonyos szocializációs betegségekkel, mint a nagy nyomású stressz, de az életfunkcióink jó része nem változik meg ilyen gyorsan. Mi mégis azt várjuk magunktól, hogy reagáljunk annyira naprakészen, mintha csak letöltenénk egy frissítést a bennünk futó applikációkhoz.

Elszokunk a hibáktól. Megosztok egy bejegyzést egy közösségi oldalon, aztán észreveszek benne egy hibát, kijavítom és rámentek. De akár vissza is vonhatom, ha úgy tetszik, mert nem tetszik vagy nem vet rám jó fényt. Törekszünk a tökélyre, ám a digitális világon kívül erre aligha van esélyünk. Nagyon sok mindent a virtuális térben csinálunk, élünk meg, így amikor azon kívül a való életben szembesülünk hibáinkkal, korlátainkkal, akkor nem tudjuk elfogadni őket. Egy papíron beadott szakdolgozatot vagy értekezést utólag már nem igazán tudunk kozmetikázni, megmásítani.

Önmagunk felvállalása. Az online világot kedvünkre formálhatjuk. Állíthatunk, nagyzolhatunk, tettethetünk, félrevezethetünk és bizonyos kereteken belül ezt szabadon tehetjük, felelősségre vonás nélkül. Most ne menjünk el a büntethető molesztálásokig, zaklatásokig. Elég arra gondolni, hogy a magunkról kialakított kedvező képet toljuk fel mindenhová. Egy jól eltalált, vidám családi nyaralási fotó kontra napi vitatkozások. Ki az az idióta, aki az utóbbit osztja meg a neten, az előbbi helyett? Látszólag minden rendben van, sugalljuk, de a felszín alatt minden rohad. És ebben nem az a baj, hogy vitáink vannak, hanem, hogy az álszentségeskedés beeszi magunkat a lelkünkbe. Mindenki boldog a megosztott képein, mi is azok vagyunk, ezért biztos csak átmeneti ez a romlott helyzet. És nem foglalkozunk a helyrehozással, homokba dugjuk a fejünket, hisz majd megoldódik magától. De pár szép fotó, csak úgy magától nem váltja meg a problémáinkat.

Folyamatos függésünk. Az állandó szem előtt létben mindig elérhetőek, ellenőrizhetők vagyunk. A személyes szabadságunkat mi akadályozzuk a leginkább. Mert ha nem nézünk rá 20 percig az oldalunkra, a telefonunkra, már elhagyatottnak érezzük magunkat. Sehol egy like? Egy smile? Hát elfelejtettek? Függünk a digitális világtól. De még inkább az általa felállított új rendszertől, ahol lehetőségünk van azon melegében visszajelzést kapni másoktól. Régen hetekbe telt egy postai levélváltás, ma pillanatok alatt felületes kapcsolataink százai kattintanak ránk. És mi valójában ezektől a kattintásoktól függünk igazán, mert ezek mögött emberi megnyilvánulások állnak. Az elfogadás örök belső igényünk, amelyet a modern technika, ha hazug módon is, de kielégít. Idő és tartalmas emberi kapcsolatok adhatják meg ennek az igénynek a valós beteljesülését.

Elveszett függetlenség. Nem csoda, ha gyermekeinknek nehezen megy a leválás a szüleikről. Minden kütyü adott egy állandó kontrollhoz. Merő jószándékból és felelősségteljes gondviselésből a gyerek összes lépéséről tudni akarunk. Kivel, mit, mikor, miért, hogyan? És természetesen mindent meg is akarunk oldani helyettük. Nehogy már apuci vagy anyuci kicsikéje hiányt szenvedjen valamiben. A mi időnkben nem tudtak a szülők ennyit segíteni nekünk, majd most bepótoljuk azt is, ami nekünk kimaradt. Valóban sokkal többször voltunk magunkra utalva. Fel is nőttünk. A mostani generációnál hol marad az önállósodás, a felnövés, a problémákkal való megküzdés. Erőfeszítésre szükség van egy életrevaló ifjú felcseperedéséhez. Hagynunk kellene megfizetniük a tanulópénzt.

Érzelmeink feldolgozása. Akik hozzá szoknak, hogy mindent készen kapnak, méghozzá rögvest, nem tudnak mit kezdeni az érzelmek feldolgozásával. Mi ez a lelkemet mardosó fájdalom? Miért nem múlik el? Biztos van erre is valami tabletta. Szégyenkezünk az érzéseink miatt, nem tudjuk hova tenni őket, azt hisszük uralmunk alá kellene vonni, elnyomni őket. Pedig az érzelmek is olyanok, mint sok más természeti jelenség, nem gyorsíthatjuk fel a lefolyásukat. Például a növények sem kiugranak a földből, hanem kellő gondoskodás és feltételek mellett idővel kinőnek. A bennünk zajló lelki folyamatok, fájdalmak egy mentális érés lényeges elemei. Nem elnyomni, legyőzni kell őket. Időt kell adni nekik, hogy feldolgozhatókká váljanak. És nem lehet kényünk kedvünk szerint meggyorsítani, lerövidíteni az utat.

Nagyon szeretem a technikai vívmányokat, mert valóban könnyítenek az életünk rengeteg területén. Hatással vannak ránk, változtatnak rajtunk, ám messzemenően nem olyan gyorsan, mint azt ez a felgyorsult világ megkövetelné. Az evolúciót nem váltja le az evolúció 2.0. Legalábbis nem olyan gyorsan, mint egy operációs rendszert egy laptopon. Az életfunkcióink hosszú évezredek alatt alakultak olyanná, amilyenné. Nem véletlenül. Ágálhatunk ellene vagy elfogadhatjuk, hogy vannak dolgok, amelyeknek ma is időt kell adnunk. Lassítsunk le néha, ne csak rohanjunk fejvesztve előre. Figyelmeztessen erre Müller Péter gondolata; „A mai világ, az okostelefonok, a pénz és az "egyszer élünk" világa már nemigen érti a lélek nyelvét. Elfeledkezett róla az értelmetlen rohanásban, az önzésben, a szüntelen szorongásban, és a mindent eluraló technika rémuralmában.” Tartozzunk azon kevesek közé, akik most is hallgatják és értik a „lélek nyelvét”.

 

 

Ha tetszett ez a poszt, akkor hagyj magadnak elég időt a fontos dolgokra. És látogass el legközelebb is az oldalra pár kellemes gondolatért.

Fotó: Yura Fresh, Unsplash