"Az, hogy a menedzsereknek tetszene, ha az embereket korlátozott és könnyen érthető kategóriákba lehetne sorolni, még nem jelenti azt, hogy ez a valóság." (Dean Burnett) 
A napjaink nagy része hasonlít egy forgalmi dugóra. Feladatok jobbra, balra, előttünk, mögöttünk, és ki sem látszunk belőlük. Nincs megállás, csak hömpölygünk a tevékenységek tömegével és estére kimerülten lehuppanunk a kanapéra. Jól végeztük a dolgunkat, elégedettek lehetünk. Vajon ezt mondják azok az emberek is, akikkel aznap találkoztunk? Vagy esetleg adhatunk nekik valami többet, amitől jobban érzik magukat?

A fontosság érzését. Amikor megbeszélésünk van valakivel és lehalkítjuk a telefonunkat, illetve nem is vesszük fel a telefont, ha hívásunk érkezik, akkor ezzel jelezzük a másik fontosságát. Vele vagyunk, és nem vagyunk hajlandók megszakítani ezt a komoly diskurzust. Lehet számunkra releváns hívásról van szó, lehet a hívó félnek még lényegesebb, hogy elérjen minket, de az is lehet semmi sürgős. Nem tudhatjuk, míg nem beszéltünk a vonal túlvégén az illetővel. De valószínűleg nem származik senkinek sem kára, ha mindez pár perccel később derül ki. Ám annak, akit megtisztelünk a zökkenőmentes társalgás légkörével sokat jelent. Kimutatások szerint, már azzal csökken a beszélgető partnerek közti bizalom és érdeklődés, ha mobilok kerülnek az asztalra. Jobb, ha elő sem vesszük őket, nincs kísértés.

Osztatlan figyelmet. A telefon csak egy a sok zavaró tényező közül. Igyekezzünk ügyelni, hogy a lehető legháborítatlanabb környezetben tudjunk foglalkozni valakivel. Ahol nem vonja el a figyelmünket senki és semmi. Ahol a szemébe nézhetünk, és metakommunikációnkkal is megerősíthetjük, őrá figyelünk ezekben a pillanatokban. Nem kalandoznak el a gondolataink, nem azon ötletelünk, mit fogunk mondani neki a következő alkalommal és még inkább nem azon, hogy hova menjünk este vacsorázni a párunkkal. Valódi érdeklődéssel viseltetünk iránta és jelzéseinkkel megerősítjük az általa elmondottak megértését. Ezáltal elérhetjük azt, hogy igazán megismerjük, és személyre szabottan tudjunk hozzászólni, motiválni, jutalmazni. Vagyis gondosak leszünk az irányába.

Némi időt. A fentiekből már következtethetünk rá, hogy mindez időbe telik. Oda vetni egy fél mondatot, valakivel a folyosón váltani pár szót, nem ugyanaz, mint időt szakítani arra, hogy törődjünk vele. Ha állandóan rohanunk, nem vagyunk elérhetők és megfoghatók, az emberek idővel nem is próbálkoznak nálunk, elkönyvelnek egy felületes kapcsolattartónak. De ha beáldozzuk az időnk egy részét, és megtiszteljük vele a másik embert, akkor bátran és bizalommal fordulnak hozzánk. Booker T. Washington mondta; "Az emberek száma, akik készen állnak, hogy fölöslegesen rabolják az idődet, közel végtelen." Ezért nem kell ezeknek végeláthatatlan időrabló intervallumoknak lenniük. Szabjuk meg, mennyi az annyi, közöljük is az egyénnel, és tartassuk be a keretet. De biztosítsunk lehetőséget, hogy elegendő időt adhassunk az arra érdemeseknek.

Köszönetet. Bármit, amit valaki értünk tett, azt köszönjük meg. Már magam is felhoztam ezt a példát, de annyiszor látni, hogy gyalogosok, mint egy zombi lelépnek a gyalogátkelőhelyen és figyelemre sem méltatják az autósokat, akik lassítanak, megállnak. Mert az teljesen természetes, hogy nekik van elsőbbségük. Oké, de ha véletlenül még sem állnak meg, akkor hiába van elsőbbségük, ők húzzák a rövidebbet. Ez nem elsőbbség kérdése. Egyszerű gesztus. Értékelem, hogy értékelsz. Köszönöm, hogy észrevettél. Egy apró biccentés, intés, egy emberi momentum, ami közelebb hoz egymáshoz, közösséget teremt és jóleső érzést generál. Csatlakozzunk mi is ehhez. Legyünk a részesei. Bárhol és bármikor. Főként akkor, ha nem ilyen futó, hanem jóval szorosabb munka, baráti, magán vagy bármilyen egyéb kapcsolatról van szó. Csodákat tehetünk mondjuk akkor, ha rendszeresen vesszük a fáradtságot és a kollégáknak vagy az üzleti partnereinknek megköszönjük a pontosságot, a gyors és precíz munkát.

Pozitív beszédtémát. Legyen mit megköszönni a körülöttünk lévőknek. Ne úgy dolgozzunk, hogy azt megemlegessék hanem, hogy felemlegessék és megköszönjék. Adjunk egy kicsit többet. Nem feltétlen arra gondolok, hogy dupla adag húst a hamburgerbe, de egy mosolyt, egy kedves szót, egy ráadás jótanácsot egy használható ötletet. Akármit, mitől jobb érzéssel távoznak tőlünk, és amitől a köszönömük sokkal őszintébbnek hat. A jól végzett munkánk beszédtéma lehet egy esti családi vacsoránál is, "képzeld milyen jó fej volt ma a XY, mert…". És beszédtéma lehet a munkatársak, partnerek között, ami fokozza a lojalitást, és még több kiválóan, határidőre megoldott feladatot vagy újabb megrendeléseket eredményez. A jó hírünket kelthetjük a környezetünkben élő elégedetté tett emberek segítségével.

Amikor magunkból adunk, az egyik legnagyobb kincsből juttatunk másoknak. Mert a legbecsesebb és legféltettebb értékünk, az a személyiség, amit az évek során kialakítottunk. Ennek összetevői a tapasztalataink, a kommunikációnk, a tudásunk, a hozzáállásunk, és mind az az egyedi személyes tulajdonságunk, amivel képviseljük az elveinket a gyakorlatban, azaz az életben. Amikor a legjobbat nyújtjuk, akkor a legjobbat tesszük a többi emberért. Példát mutatunk, jobbító szándékra sarkallunk, és tesszük mindezt szeretettel és tisztelettel. Gondoljunk Julia Migenes szavaira; „Az emberek általában megpróbálják erőltetni a dolgokat. Feltételezik, hogy van egy fal, amit erővel kell áttörni. Ám ha nem erőltetem, és úgy állok hozzá, hogy megteszem a tőlem telhető legjobbat, tehát bármi is legyen a legjobb, én azt megpróbálom – valahogy sokkal jobb eredményt érek el."

Ha tetszett ez a poszt, akkor adj magadból egy kicsivel többet. És oszd meg ezeket a gondolatokat másokkal is.

Fotó: rawpixel