„Még ha nem is igazán tudjuk, mi a gond, vagy pontosan milyen helyzetben van a másik, akkor is egészen biztosak vagyunk abban, hogy mi tudjuk a helyes választ.” (Michael Bungay Stanier)
Nem vagyunk szégyenlősek, ha az eszünk osztásáról van szó. Amikor valaki kérdez, mi jó tanárként válaszolunk. Ezzel a beidegződéssel azonban hosszútávon több fejfájást okozunk magunknak, mint hasznot. És nincs rá tabletta, amely villámgyorsan elmulasztja a fájdalmat, csak a káros szokás elhagyása. Nézzük, miben gátol a tanácsadás és mit tehetünk helyette.

A napokban olvastam a tanácsszörny kifejezést Michael Bungay Stanier könyvében és nagyon magával ragadott. Nagyszerűen érzékelteti a gyakran Godzillaként ránk telepedő tudálékosságot. Így vagyunk szocializálva, ez a szokásrend. Megmondjuk, eligazítunk, javaslunk, tippeket adunk. Aztán egyszer azon vesszünk észre magunkat, legyünk bármilyen szintű vezetők, hogy a terheink nemhogy csökkennének, hanem nőnek. Ennek egyik oka a tanácsadásban keresendő.

A mindentudás személye. Elképzelhető, hogy nálunk futnak össze a szálak. Mindent mi tudunk a legjobban. Ez igen simogató az egónknak, és büszkeséggel töltheti el a lelkünket. Bárkinek gondja van, azonnal szalad hozzánk és tőlünk reméli a megváltást. Népszerűek és nélkülözhetetlenek vagyunk, hurrá! De tényleg jó ez nekünk? A jártasságunk fitogtatásán túl, fel kell ismernünk, hogy nem vagyunk pótolhatatlanok. Talán egy botlás megengedhető, de másodjára, amint nem képviseljük megfelelőn a cégünk érdekeit, már nincs bocsánat. Jön a helyünkre valaki, aki elsajátítja ugyanazokat a készségeket, mint mi és a helyünkre lép. Névleges gigászi jelentőségünknek annyi.

Időtakarékossági szempontok. Amikor valaki belekezd a mondandójába, számtalanszor már az elején tudjuk, miről van szó. Nem is biztos, hogy hagyjuk végig mondani, amit szeretne, közbeszólunk, határozott bólogatásokkal jelezzük, képben vagyunk, és erre, ez és ez a megoldás. Ezzel leszereltük, a dolgot elrendeztük, és az időnk is megmaradt, amelyet felesleges szócséplésre fordítottunk volna. A tapasztalatunk amennyire előny, annyira be is skatulyáz bennünket. Mi van akkor, ha a félbeszakítás ára az, hogy nem ismerjük mag a valós probléma forrását. Nem jutunk el odáig, valamilyen közbülső vagy látszati fennakadást kezelünk, de nem a ténylegest. Az időspórolásunkkal nehogy a problémát nem korrigáltuk, de az emberünk bizalmából is jócskán vesztettünk. Nem hallgattuk meg, nem foglalkoztunk vele érdemben. Észrevétlenül dobunk el a szakértelmünkből, a hitelességünkből egy darabot.

Kétely az emberek iránt. Emberekkel dolgozni, mindig körülményes. Míg elmondjuk, mit, hogyan kellene, addig mi magunk is megcsináljuk. Ez már nem csupán az időről szól, a megfelelő kommunikáció, a munkatársak fejlesztésének igénye, legalább annyira a része ennek a hozzáállásnak. És megmutatkozik az is, mire tartjuk a kollégáinkat. Vajon tartjuk annyira megbízható munkaerőnek őket, hogy elhisszük, meg tudnak birkózni a rájuk bízott feladattal. Ha igen, akkor merünk delegálni, mert jó kezekben érezzük a megbízatást. Ha nem, akkor hiába van emberünk vagy vannak embereink, szólóban nyomjuk, mint a krimik marcona nyomozói, akik az egyedül dolgozom mottót ismételgetik. Meg kell tanulnunk bízni vagy olyan munkatársakat felvenni, akikben hiszünk.

Vállalati ellustulás. Kényelmes és felelősség mentes folyton máshoz fordulni. Ezt csinálják a kollégák és nem használják az agysejtjeiket. Minek is tennék, hisz ott a miénk. Ezzel párhuzamban emelkedik a lustasági faktor a cégnél. Teljesen átesnek a ló túloldalára, míg a végén minden aprósággal megtalálnak és egyáltalán nem gondolkodnak. A könnyű drogok csoportjába kerülünk és függővé válnak tőlünk. Ne teremtsünk ennek hagyományt. Mozgassuk meg őket. Már azzal sokat javítunk a helyzeten, ha elvárjuk, hogy pontosan fogalmazzák meg mi is a probléma. Már ez a szürkeállomány használatára késztet. Hát még, ha tovább megyünk, és arra is megkérjük az illetékeseket, hogy hozzanak megoldási javaslatokat a megbeszélésre. Itt nincs kecmec, agyalni kell, önálló ötleteket gyártani.

Ami ránk tartozik, és ami nem. Elfoglaltnak lenni nem ugyanaz, mint teljesíteni. Rengeteg tiszavirág életű slágert hallani, de a válogatásalbumokra csak az időtállók, a legjobbak kerülnek fel. Aki nem válogat, az túlterhelődik. Lényeges tulajdonság különbséget tenni aközött, ami a mi dolgunk, és ami nem. A szétforgácsolódás biztos jele, az állandó tanácsadás. Rámegy majd az időnk, az energiánk, a lelkesedésünk. Bármi is éltessen, a sok apróság közt kiveszik belőlünk a szenvedély. Mert nem azzal foglalkozunk, amire hivatottak vagyunk, hanem miden egyéb csekélységgel. Úgy érezzük nem igazán haladunk előre, és valóban így van.

Akinek értékes az ideje, a jártassága, az felismeri, hogy ezekből be is kell fektetni. Legtöbbször másokba. Nem mindig a legegyszerűbb út a helyes. Talán több időbe telik meghallgatni valakit, kérdéseket tenni fel neki, feltárni a szituációt, betanítani valamire, ellenőrizni, de csak így tehetjük a környezetünket önállóbbá. A bizalomra és átadott tudásra építve mentesülünk az agyonhajszoltságtól. Lesz erőnk és időnk az igazán lényeges dolgokra, amelyet csak mi végezhetünk el. Mielőtt legközelebb tanácsot adnánk valakinek, gondoljunk rá, nem a mi helyes válaszainkra van szüksége, inkább arra, hogy megtalálja a helyes válaszokat saját maga. Adjunk teret a felnövéshez. Emlékeztessen erre Madeleine L’Engle találó észrevétele: „Amint elkezdjük azt gondolni, minden választ ismerünk, elfelejtjük a kérdéseket.”

Ha tetszett ez a cikk, akkor oszd meg másokkal is, és olvass el még pár bejegyzést az oldalon.

Fotó: CoWomen, Unsplash