„Az alkalmazotti lét a rabszolgaság modern formája. Emlékezzünk rá, hogy a vállalat nem az a hely, ahol az ember kiteljesítheti önmagát (ha így lenne, észrevettük volna). A havonta esedékes fizetésedért dolgozol, barátom.” (Corinne Maier) 
Mostanában egy kiégésről szóló könyvet olvasok, amely egészen izgalmas összefüggésekre világít rá. Segít végiggondolni, hogyan és miként lettünk a munka megszállottjai. A munkahelyeket sok tévhit lengi körbe, amelyek erősen befolyásolják, mit tartunk ideális vagy épp ramaty munkahelynek. 

Jó munkahelyek. Elvileg a jó meló, azon túl, hogy kedvező megélhetést biztosít, időhöz kötött. Naponta van kezdete és vége. Nem telepedik ránk a nap minden órájában. Azaz van munkaidő és lerakható. A munkavállalók biztonságban érzik magukat. Becsülettel elvégzik a munkájukat, amelyről tudják, hogy fontos, számít, és holnap is számítani fog. Számíthat rájuk a cég és ők is számíthatnak a cégre. Fizetik utánuk a járulékokat, mint a nyugdíjjárulék vagy a társadalombiztosítási járulék és fizetett szabadsággal is rendelkeznek. Most nézzünk körül? Hány embert ismerünk, akinek ilyen munkahelye van? 

A szenvedély marketingje. Él ma egy nagy félreértés. Csináld azt, amit szeretsz és soha egy napot sem fogsz dolgozni. Valahol bennem is munkál ez a hozzáállás. Csakhogy ezzel lépre vagyunk csalva. Mert e filozófiának a korlátait is fel kell (kellene) ismerni. Hiszen amikor így vélekedünk kiszolgáltatottá válunk. Egyrészt a kizsákmányoló munkáltatóknak. Egyes cégek direkt visszaélnek ezzel és addig hajtanak, amíg csak tudnak, olykor kevés pénzért, hitegetve, kihasználva. Ha pedig nemet próbálunk mondani, jön a pszichológiai hadviselés. Azt kapjuk az arcunkba, hogy biztos nem is szeretjük ezt a munkát csak megjátsszuk magunkat az önös érdekeink végett. Másrészt magunkat is belekergethetjük az időtlenség spiráljába. Szeretem, amit csinálok, ezért nem számít a munkaidő. Ha kell este, éjjel, hétvégén is dolgozom, a pihenésem, az egészségem vagy a szeretteim rovására. Mert hiszen én nem is dolgozom, hanem szenvedélyes vagyok a feladatom iránt. Ja, meg esetleg hülye is, hogy mindent beáldozok a nyamvadt munkáért. 

Gondoljunk a nyugdíjunkra! A munkahelyek akkor kezdtek igazán leépülni, amikor a cégek vagy akár az állam is, arra biztatták a munkavállalókat, hogy kezdjenek önállóan felelősséget vállalni a saját jövőjükért. Legyen biztosításuk, nyugdíjpénztáruk. Az ezzel foglalkozó cégek rendszerint kölcsönös kockázatkezelési alapokba, megosztottan fektették és fektetik a rájuk bízott pénzeket. Ez oda vezet, hogy a befektetői csoportoknak, addig érdekes egy cég, amíg az jövedelmező. Amíg évről évre képes pozitív pénzügyi mérleget felmutatni, addig fantáziát látnak benne. A fő céljuk végül is a befektetett pénzek gyarapítása, tehát ez logikus. Ám ezzel elindul egy kényszerű folyamat, azoknál a vállalatoknál, ahova befektetnek. Neki mindenképp növekedniük kell, magasabb bevételeket, nagyobb profitot felmutatni. És ennek egyik lehetséges formája, hogy csökkentjük a kiadásokat, ami nagyon gyakran a munkavállalókon csapódik le. Juttatások megnyirbálása, fizetetlen túlórák és megannyi okos megoldás. 

Kiszervezett feladatok. A költségcsökkentés egy kiváló formája, ha megszabadultak azoktól az alkalmazottaktól, akik szervesen nem kapcsolódnak a termeléshez. Takarítás, könyvelés, étkeztetés, egy sor terület, amelyet olcsóbban is lehet üzemeltetni, ha kiadjuk valaki másnak. Ez egyben a felelősség terhét is leveszi a vezetőség válláról. Ők talán nem mernének egy bizonyos összegnél kevesebbet fizetni a dolgozóiknak. De hogy az alvállalkozó mennyit fizet az alkalmazottainak, az már nem az ő problémájuk. Kiszervezéssel megúszható alacsonyabb költséggel is a munkák egy résznek az elvégzése. Ezen az elven működik számtalan nagy és sikeres cég, többek között az Apple is. Így elégedetté lehet tenni a biznisz legalább két szereplőjét. A részvényeseket és a vezetőit. Ők megkapják, amit akarnak. A részvényesek az osztalékot, a vezetők megtarthatják az állásukat és a hozzá tartozó zsíros csekkjeiket. De a munkavállaló veszít ezen az üzleten. Ő másodsorba kerül, lecserélhető, helyettesíthető, a munkája kiszervezhető. 

Mai munkahelyi jóllét. Elgondolkodtató, hogy miről is szólnak az emberséges munkahelyek. Van fitnesz bérlet, meg pingpongasztal, meg home office. De vajon ezek csak amolyan parasztvakításra szolgálnak? Mert ha úgy áll hozzánk a cég, mintha közben a hátsójából húzna ki, akkor messze vagyunk az emberi munkahelytől. Ha munkaidő után is felhívhatnak vagy mail-t küldhetnek a főnökeink meg ette a fene a pingpongot. Ha állandóan túlmunkázunk és nem érünk haza a gyerek lefektetésére, akkor kit érdekel a fitnesz bérlet? Hazánkban is egyre nagyobb teret nyer a családbarát munkahely program, mégis úgy érzem olykor ez csak a látszat. Fontos megszerezni a tanúsító védjegyet, fókuszálni a különböző plusz juttatásokra, de a legalapvetőbb dolgok figyelmen kívül maradnak. A munkaidő betartása, a korrekt fizetések, a tisztességes járulékok. Csupa olyasmi, amiért anno küzdöttek a szakszervezetek. Ez ugyan ma nagyon maradi, mondhatni szocialista megjegyzésnek hat, de a szakszervezetek valamikor mégis a munkások érdekeit képviselték. Erősen és elkötelezetten. Mára jórészt ezek is felszámolásra kerültek, hiszen inkább akadályai, mint elősegítői a minél jobb pénzügyi eredményeknek. 

Eljuthatunk oda, hogy a munka az munka. Mindenféle túlmisztifikálás nélkül. Fizessék meg, éljünk jól általa, tartsuk napi kordában és hagyjon békén minket a szabadidőnkben. Amint azt Verebes István mondta: „Szeretek dolgozni, ha van értelme, de ennél csak nem dolgozni szeretek jobban.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor gondold át te is, hogy mennyire telepedik rá a napjaidra a munkád? Egészséges vagy egészségtelen a viszonyod a munkahelyeddel? 

Fotó: pressfoto, freepik