„Az egyszerű, világos és előítéletekre építő szlogenek temérdek bajt okoztak már az emberiségnek.” (Edward de Bono)
Szívesen hangoztatunk népszerű szlogeneket. Ezek jól hangzanak és kellemes benyomást keltenek. Ám gyakran magunkat szépítjük, a külvilágot áltatjuk velük. Mert egy dolog divatos szófordulatokat használni és teljesen más valódi tartalommal feltölteni őket. Íme néhány kedvenc közülük.

Hibázni szabad. Baklövések nélkül meg vagyunk lőve. Amikor mellé nyúlunk saját tapasztalatok tömkelegét szívjuk magunkba. Szeretjük ezt a frázist pufogtatni, mert egy elnéző és türelmes mentalitást sugároz. Ám a legtöbbször a hibákat kíméletlen retorzió követi. És nem kell mindjárt a kirúgásra asszociálni. Bővel elég a nyilvános megszégyenítés, a megvető tekintetek sokasága, amely elkíséri az illetőt még a mellékhelyiségbe is. Lehet bakizni, de csak papíron. Minden hibának súlya van. Költsége, következménye, időbeli vesztesége. Ezek kellemetlenek. Mégsem lehet őket teljesen kiküszöbölni. Ezért jobb, ha kihasználjuk a bennük rejlő potenciált. Mondjuk a bocsánatkéréssel tovább építünk egy kapcsolatot. Vagy, ha nem keltünk félelmet a hibázóban, akkor a korrekciót is nyugodtabban és pontosabban hajtja végre. Nem beszélve arról, hogy a jövőben nem arra törekszik, hogy elkerülje a hibát, hanem hogy minél jobban végezze a feladatát.

Te is lehetsz sikeres. Szintén nagyon trendi jelszó. Te is lehetsz, meg mindenki lehet. Csakhogy túl általános és fontos megnézni, ki mondja ezt nekünk. Milyen érdekből? Mit akar elérni? Több esetben arról akarnak meggyőzni, hogy jó helyen vagyunk és tegyük csak tovább a dolgunkat. Meg van bennünk a képesség a sikerre, ne adjuk fel. Az adott személy vagy cég szempontjából biztosan így van. És amíg bizonyos nekik tetsző érdekeket szolgálunk, addig ezt is fogjuk hallani. Gondoljunk rá, nem elég jó helyen lenni, a helyünkön is kell lennünk. Valóban lehetünk sikeresek, de nem bárhol és nem bármiben. Ha olyan ruhát veszünk fel, ami nem a mi méretünk, stílusunk, akkor nem érezzük jól benne magunkat. Hiába dekoratív egy darab, ha nincs harmóniában az egyéniségünkkel. Ugyanígy szabjunk magunkra a sikerünket is. Azon a területen van a legnagyobb esélyünk, ahol élvezettel munkálkodunk, amihez értünk és ami iránt szenvedélyesen érdeklődünk. Bármilyen menő dologgal és húzóágazattal foglalkozhatunk, ha csak fél gőzzel hajtunk, a középszer lesz az osztályrészünk. Nekünk kell megtalálnunk, hogy miben leszünk sikeresek.

Nekünk mindenki fontos. Az általánosítás nagy veszélyeket hordoz, mert mindenkit egy kalap alá vesz. Akkor is így van, ha ezzel pozitív üzenetet szándékozunk közölni. Amikor azt sugalljuk, hogy nekünk mindenki fontos, akkor valójában senki sem az. Ez mindössze egy nyájas marketing szöveg. Egyrészt mert mindenkire úgysem jut időnk. Másrészt meg nincs az a vállalkozás, akinek mindenkire szüksége van. Vagy, ha van, akkor az elég ciki. Akár az alkalmazottakról van szó, akár az ügyfélkörről, az emberek kiállítanak rólunk egy bizonyítványt. Ha igényes emberekkel dolgozunk együtt belül és kívül, akkor valószínűleg mi magunk is, és a cégünk is igényes. Ha különösebb válogatás nélkül vesszük fel a munkavállalókat, nem nézve, hogy a vállalat értékrendjébe beleillenek-e, akkor nem leszünk túl egységesek. Már ha van értékrendünk. És talán azzal is találkoztunk már ügyfélként, hogy a problémánk kezelése során, egyáltalán nem éreztük a segítőkészséget, a konstruktivitást, de még a figyelmes beszédmodort sem. Szóval, tényleg fontosak vagyunk?

Számíthatsz rám (ránk). Ez a mondat ad egy állandóságot, egy biztonság tudatot. A biztonság érzetére pedig nagy szükségünk van. De vajon meddig igaz ez a tézis? Amíg minden jól megy? A céges világban, hosszú ideje már, a karcsúsítási folyamat jó megoldásnak tűnik a rossz mutatók enyhítésére. Azaz elbocsátani a legegyszerűbb a kimutatások feljavítása végett. De mi van, ha jól megy a szekér? Akkor mennyire osztjuk meg az emberekkel jót? Megtartjuk magunknak meg a felső vezetőknek vagy részesednek belőle a kollégák is? Akire lehet számítani, arra jó és rossz időkben egyaránt lehet számítani. Olvastam erre egy pozitív példát, ahol egy cég nehéz helyzetbe kerülve nem lapátra tette a dolgozóit, hanem fizetés nélküli szabadságot javasolt a számukra. A kollektíva pedig olyan összetartó volt, hogy a munkatársak megosztották a terhet egymás között. Akinek jobban ment, több megtakarítása volt, az több időt vállalt belőle, míg a kisebb pénzűek, a rosszabb helyzetben lévők, kevesebbet. Valóban számíthattak egymásra, és a cégre is.

Mindenkit elfogadunk. A toleranciával is hadilábon állunk. Valahogy nehezen győzzük le az előítéleteinket. Furcsa szemmel nézzük azokat, akik a miénktől eltérő kulturális háttérrel rendelkeznek, akik másként gondolkodnak. Ha nyíltan nem is megyünk szembe velük, de közvetetten módon akadályozhatjuk őket. Elég arra gondolni, ha nem adunk át minden lényeges információt valami kapcsán vagy türelmetlenebbek vagyunk vele, mint a többiekkel. Mondhatnánk, ha egyenlők nem is vagyunk, de egyenlő esélyekkel kellene rendelkeznünk. Sajnos ez sem feltétélen igaz. Aki egy isten háta mögötti falucskából indult, mindig korlátozottabb lehetőségekkel rendelkezik, mint az, aki beleszületett egy jómódú családba. Persze a teljesítménye révén ma már a rendszer kompenzálhatja és támogathatja az előre menetelét, de ettől még nem leszünk befogadóbbak. Nehézkesen emésztjük meg, ha olyasvalaki jobb nálunk, aki nagyon más, mint mi. Ezen a területen jócskán van még hova fejlődnünk. Ebben talán segítségünkre lehet az online tér is, hiszen könnyedén ismerhetünk meg bárkit a világ bármely tájáról. Mert, amit ismerünk, attól nem tartunk. És akit hajlandók vagyunk megismerni, azt be is tudjuk fogadni.

Szeretjük ezeket a felkapott kifejezéseket alkalmazni. De az a döntő, hogy ez csupán önmagunk jobb színben való feltüntetéséről szól vagy tényleg ennek megfelelőn cselekszünk. A környezetünk számára gyorsan ki fog derülni, hogy egyik vagy másik. És akármilyen szimpatikusan adjuk a bankot, ha lehull rólunk a képmutatóság leple, akkor veszítünk. A hitelességünket és embereket is. Ne járjunk úgy, ahogy azt John Vermeulen megfogalmazta: „Ha valakit nem tisztelsz, az nem találhat utat a lelkedhez. És bár úgy rossz, mint jó tettekkel is ki lehet vívni a tiszteletet, álszentséggel és képmutatással soha - az csak megvetést érdemel.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor oszd meg másokkal is.

Fotó: RODNAE Productions, Pexels