„A család csak valamiféle történet, elmesélik neked, de a legfontosabb történetet neked kell elmesélned magadnak.” (Ken Liu)
A rohanással teli hétköznapok során rengeteg minden felett siklunk el. Mert nincs időnk, mert így kényelmes, így egyszerűbb vagy mert így szoktuk meg. A teendőink listáján jórészt tennivalók vannak, amelyeket igyekszünk mielőbb kipipálni. De a körülöttünk élő emberek nem lehetnek csak egy tétel ezen a listán. Mert, ha csak ennyire futja tőlünk, akkor valószínűleg feltételezzük róluk, hogy ismerjük őket, és ezt a tudásunkat nem vizsgáljuk felül.

Sorsuk a sorban állás. Jellemzően mindenre és mindenkire van időnk, energiánk csak a legközelebbi hozzátartozóinkra nincs. Ők úgyis állandóan ott vannak, ezért őket nyugodtan a sor végére tehetjük. Csakhogy nagyon fárasztó állandóan a sor végén álldogálni és várakozni. Gyakran úgy, hogy nem is kerül sorra, nem jut előre. Idővel elég csak meglátnia a sort és már sarkon is fordul, nem is próbálkozik. Hiábavalónak érzi. Mi még azt hisszük, azért nem jön oda hozzánk beszélgetni, például a gyermekünk, mert nincs mondandója, azaz minden rendben van. Pedig nem biztos. Csak mi nem vagyunk elérhetők számára. Soha. Így aztán kénytelen valamilyen pótlékot keresni magának.

Kérdések az elégedettségért. Mindenki teszi a dolgát és úgy gondoljuk, ez így van rendjén, legyen ettől mindenki derűlátó. Ez részben igaz, részben nem. Az elégedettséghez nem elég elvégezni a feladatainkat és tartani az időbeosztást. Az elégedettséghez az érzéseinknek is a helyén kell lenniük. Hogy érzed magad? Tehetek valamit érted? Mennyire érzed szeretve magad? Mennyire élvezed a mindennapokat? Mi volt a mai napod legjobb része? Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket kellene feltennünk egymásnak. És nem csak kutyafuttában, hanem komolyan érdeklődve, megfelelő időt szentelve a válasznak.

Rólunk szól. Nehéz egymásra időt találni. Épp a napokban vettük észre mi is, hogy mennyire hiányzott már egy kis beszélgetés otthonról. Valami olyan, ami rólunk szól. Élmények, vélemények, benyomások, érzések, megfűszerezve tapasztalatokkal, emlékekkel. Csupa olyasmi, amitől mélyebben megismerjük egymást és magunkat. Mire jó ez? Mert azt hisszük, hogy rendben vagyunk. Mert azt hisszük, hogy a párunk jól érzi magát, szeretettnek érzi magát, aztán kiderül, hogy lehet fokozni a törődés érzetét. Talán elveszett valami közöttünk, míg tapostuk a mókuskereket az elmúlt hetekben. És alig vettük észre. De amint közeledünk, közelebb kerülünk, erőseben érzünk, rögtön előtérbe kerül, milyen is igazán jól érezni magunkat.

A megértés helye. Ezt nem lehet fast food formában csinálni. Rendelhetünk egy pizzát vagy kisüthetünk valami félkész mirelitet vacsira, de a kapcsolatainkat nem kezelhetjük gyorséttermi módon. Megérteni csak azt lehet, akit kellően ismerünk. Ha nincs elegendő infónk, akkor ugyan bólogathatunk rutinból, de kapcsolatunk felületes lesz. Senki nem megy bele mélyebben egy téma kivesézésébe, ha nincs meg hozzá a hangulat és az idő. Vagy nincs meg hozzá a bizalom. Rajtunk múlik, hogy letegyük a fakanalat, a telefont, lekapcsoljuk a tv-t, kikapcsoljuk a porszívót és kizárólag a másikra koncentráljunk, ítélkezés nélkül. Ha épp nem tudjuk abbahagyni a munkát, akkor kérjünk egy kis türelmet, amíg befejezzük, és aztán térjünk vissza a beszélgetésre nyugodt körülmények között.

A figyelem fontossága. Fontos, hogy készen legyen a házi feladat, hogy megfelelő iskolát válasszunk a gyermekünknek, hogy időben befizessük a számlákat, hogy téliesítsük a kertet. De legalább ennyire fontos a szeretteinkkel ápolni a kapcsolatot. Pontosabban, őszintén törődni velük, és ez a figyelem aztán majd jótékonyan kihat a kapcsolat minőségére is. Ha mindent gyorsba és okosba akarunk elintézni, akkor félinformációk alapján szakítjuk félbe a társalgást és adunk ötleteket, észrevételeket, kéretlen megoldásokat. De ez a másikat nem érdekli. Neki nem erre van szüksége. Hanem a meghallgatásra, a figyelemre, a törődésre. Gyakran egy figyelő tekintet többet ér ezer szónál. Lehet okosak vagyunk, de kit érdekel ez akkor, amikor nagyszerű hallgatóság lehetünk.

Kérdezzük meg magunktól, vajon feltételezéseim vannak a családtagjaimról vagy tényekkel rendelkezem róluk? Jól ismerem őket vagy csak hiszem, hogy ismerem őket. Aztán beszélgessünk velük, és derítsük ki, igazunk volt-e. Ne spóroljuk meg a drága időnket épp a családunkon. Takarékossági okokból valószínűsítünk, ahelyett, hogy beszélgetnénk. A család nem malacpersely vagy kávéautomata. Nem apróval működik, hanem csakis a legnagyobb címletekkel, mint gondoskodás, szeretet, elfogadás, támogatás, odafigyelés. Ezt szem előtt tartva, alkalmazva elkerülhetjük a Szigeti Ildikó által megfogalmazott családi környezetet: „Nem csak azok érzik magányosnak önmagukat, akik egyedül élnek, sokszor azok sem tapasztalják a család óvó-védő hatását, akik esténként nem az üres lakásba érkeznek haza. Ők azok, akiket hiába vesz körül família, a hozzátartozókhoz vezető úton valahol, valamikor csúnyán és nagyon eltévedtek.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor elő a családi térképet, hogy újra megtaláljátok egymást. Vagy, hogy el se tévelyedjetek.

Fotó: Gustavo Fring, Pexels