„Figyelmeztettek már, hogy nem jó mindent magamba fojtani, de ha szabadjára engedem az indulataimat, utána mehetek mindenkihez bocsánatot kérni.” (Audrey Hepburn)
Nem vagyunk hibátlanok. Ez rendjén is van. De olykor a hibáink levét mások isszák meg. Vagy másokkal itatjuk meg. Ez már kevésbé van rendjén, valószínűleg mégsem tudjuk teljes egészében elkerülni. Amikor leteremtünk másokat, mi is érezzük, valami nem stimmel. Talán jogosan viselkedünk úgy, ahogy, talán nem. De figyelnünk kell a következményekre, mert ezt megsínylik a kapcsolataink.

Jól látható hibaüzenet. Ezzel a fellépéssel egy nyilvános hibaüzenet küldünk. Bárki láthatja, bárki az elszenvedője lehet. Azt üzenem vele, hogy nem vagyok jól, nem mennek jól a dolgok és ezt rajtad vezetem le. Te vagy a felelős ezért. A környezetünk pedig veszi is az adást. De ismerjük be, ez az áthárítás nem igaz. Mindegy miről van szó, a reakciónkról mi magunk dönthetünk és döntünk. Akár egy csomagolás. Egy ízléses csomagolás emeli a benne elrejtett ajándék értékét. Ugyanazt kapjuk, de a színvonalas külcsín már a kibontás előtt kedvezőbb hatást ér el. Mi is csomagolhatjuk a mondanivalónk tartalmát durva, nyers és otromba szavakba, hangnembe vagy reagálhatunk visszafogottan, hidegvérrel és kulturáltan. Teljesen más lesz az emberek irányába sugárzott üzenet.

A túlkapás oka. A legtöbbször egy felfokozott helyzetben az indulataink robbannak elő belőlünk. A napi stressz, a türelmetlenség, a fáradtság és a túlhajszoltság sodornak bele abba, hogy elveszítjük az önuralmunkat. Az utolsó csepp a pohárban. Vagy megalapozottan fakadunk ki, mert tényleg akkor és ott tett valaki valamit, amit nem kellett volna, vagy egyszerűen csak itt fogyott el az önkontroll. Hirtelen úgy érezzük, fel kell emelni a hangunkat. Ez csak első blikkre tűnik jónak, amíg az ösztönök kihajtják belőlünk az ideget. Amint kiengedjük a gőzt, az szerte is foszlik a feszültség nagy részével együtt. A köd felszáll, lenyugszunk, és az érzelmek helyét újra az értelem veszi át. Rádöbbenünk mit tettünk, és vagy csendben, szigorú tekintettel odébb állunk vagy mértékletesebben tovább dünnyögünk, megerősítve ezzel az igazunkat. Pontosabban palástoljuk a magatartásunk okozta zavarunkat.

Családi felindultság. Vegyünk egy életszerű példát. Otthon könnyen elveszíthetjük a türelmünket. Mert ez az a közeg, ahol a legtöbb megértést és támogatást várjuk. Aztán ha nem kapjuk meg, felcsattanunk. Gondoljunk a gyermekünkre, aki rendszeresen a várakozásainkkal ellentétesen viselkedik. Reggel rohanunk és mondjuk neki, hogy öltözzön fel, amíg elkészítjük az uzsonnáját. Naná, hogy nem öltözik fel, inkább a tükör előtt táncol és mórikálja magát. Mogorván, sietve rádoboljuk a gönceit, miközben eszébe jut, hogy ma be kell vinni egy családi fotót. A legjobbkor szól. Itt szakad el a cérna és durran el az agyunk. Jogosan? A mi szempontunkból igen. Az övében nem. Gyerek még, nem várhatjuk el tőle, hogy felnőtt fejjel cselekedjen. Mi lehetünk elővigyázatosabbak, kelhetünk előbb és számíthatunk váratlan eseményekre. Ők csak magukat adják. Ismerős ez a mi házunk tájáról is. Nálunk is megesik. Ha felkapom a vizet, utána mindig elismerem, hogy nem voltam korrekt és a saját mércémmel néztem rá. Bár igazam volt, de nem így kellett volna kifejeznem magam.

Miénk az első lépés. Mindegy, hogy melyik oldalon állunk, jobb, ha kezünkbe vesszük az irányítást. Ha minket bántottak meg, akkor is érdemes tisztázni, finoman jelezni, hogy értjük a szándékot, de talán kevesebb vehemenciával nem éreznénk ennyire nyomorultul magunkat. És akkor is jobb az illetővel egyeztetni, ha mi voltunk az agresszorok. Tegyük a szívünkre a kezünket, az esetek többségében, miután valakinek a fejét vesszük, pár perc elteltével érezzük, hogy túllőttünk a célon. Valamilyen formában elértük, amit akartunk, de nagy árat fizettünk érte. Amint felébred bennünk a lelkiismeretünk, ne habozzunk, lépjünk és engeszteljünk. Legyen mindig miénk az első lépés. Így menthetjük, ami menthető, egy igazságtalan szituációban. Emlékezzünk, ha igazunk is van, a magatartásunk az igazságtalan. Adjuk a másik tudtára, hogy nem voltunk korrektek, nem így kellett volna.

A kezdeményezés a kulcs. Kevés kivételtől eltekintve, az emberek passzívak az említett helyzetekben. Esetleg a pillanat hevében visszatámadnak, kieresztik a karmukat ők is, de ezzel inkább a méltóságukon esett csorbát próbálják tompítani, aztán visszahúzódnak a csigaházukba. Valahol érthető, hiszen ők a sértett fél, miért is kezdeményeznének. Legyünk észnél, és azon melegében kezdeményezzünk mi. Kérjünk elnézést a stílusunkért. Ha később kiderül, hogy még igazunk sem volt, akkor a tartalomér is. Ez kényelmetlen elismerem, de mi okoztuk a kommunikációs galibát. És minél tovább kotlunk rajta, annál kényelmetlenebbé válik. A távolság nő, a sértődöttség jegecesedik, a kapcsolat ridegebbé válik. A korai bocsánatkérés megelőzi mindezt, kihúzza a tüskét, és nem hagy teret a seb elfertőződésének.

Sokadszorra is ízlelgessük, lehet igazunk abban, amit mondunk, de abban biztos nem, ahogy mondjuk. Jogunk van dühösnek lenni, jogunk van kidühöngeni magunkat, de nincs jogunk az embereken kitombolni magunkat. Vagy, ha mégis megtesszük, vállaljuk érte a felelősséget. Ha van bátorságunk megbántani a másikat, abban is legyen, hogy ezt jóvátegyük. Nem gyengeség őszintén elismerni a hibánkat. Erősség visszalépni és megmenteni egy kapcsolatot. És sokkal könnyebb azon melegében megtenni. Gondoljunk Jósika Júlia figyelmeztető szavaira: „Nincs veszedelmesebb dolog, mintha indulatainkat és főleg a haragnak hirtelen fellobbanását nem tanultuk fékezni, mert mihelyt mi nem tudunk urai lenni az indulatosságnak, ez erőt vesz rajtunk, és fölöttünk uralkodik, úgy hogy többé nem bírunk szabad akarattal.”

Ha tetszett ez a poszt, akkor olvass bele korábbi cikkekbe is, hátha azok is elnyerik a tetszésed.

Fotó: wayhomestudio, freepik