„Az optimista kijelenti, hogy a lehetséges legjobb világban élünk, a pesszimista tart attól, hogy ez igaz.” (James Branch Cabell)
Időnként úgy érezzük a világunk megállíthatatlanul száguld az összeomlás felé. Özönlenek ránk a rosszabbnál rosszabb hírek, mi pedig nem látunk kiutat ebből. Az emberek egy része a félelmeinek mindenféle összeesküvés elméletben ad hangot, amelyek kételyt ébresztenek a tudományok és a fejlődés kapcsán. Valóban ez az igazság? Tényleg egyre rosszabb ez a hely, ahol élünk?

Technológiai áldás/átok. Érdekes, hogy amennyire élvezzük korunk vívmányait, a nagy technológiai fejlődést mégis sokszor ármánynak tartjuk. Mert feleslegessé teszi az embert. Jellemző indok, hogy sokan elveszítik a munkahelyüket és a feladataikat gépek veszik át. Ám nézhetnénk erre más szemmel is. Ha a gépek megkönnyíti a munkánkat, akkor az számunkra kevésbé fáradságos lesz. Ha elveszítjük miattuk a munkánkat, az ugyan sajnálatos, de a haladásnak is köszönhető, nem csupán egyetlen gépnek. A történelem során számtalan szakma szűnt meg, alakult át, a fejlődés egy újabb szintjének köszönhetően. A munkaerő nem vész el, hanem átcsoportosul egy másik területre.

Digitális forradalom. Egy másik példa a digitalizáció, amely jelentősen átformálta a média fogyasztási szokásaink mellett a kapcsolattartást. Az elmarasztalók szerint, folyton a kütyüinket babráljuk ahelyett, hogy személyesen kommunikálnánk. Azonban ezek az eszközök, a járvány ideje alatt, első számú kapcsolattartó eszközökké léptek elő. Nem találkozhattunk személyesen, de általuk láttuk, hallottuk egymást. A műszaki fejlődés számtalan hétköznapi dolgunkat egyszerűsíti le, a bevásárlástól a bankolásig, az online hivatalos ügyintézéstől a közúti közlekedésig. Szélsőségesen általánosít az a vélemény, hogy a gépek embertelen világot hoznak létre. Azt mi hozhatjuk létre, az segítségükkel. A technika használata mögött, mindig az ember áll. Ezért ne feledkezzünk meg az emberi tényezőről. Hogy miként használjuk az eszközöket, az a mi döntésünk.

Tudományos veszélyek. Nagy mértékben csökkent a bizalom a tudósokban, kutatókban is. Részben, mert az általuk használt szakzsargon az átlagember számára érthetetlen, és mint ilyen, elidegenítő hatású. Részben pedig a félresikerült kísérletek, a törvénytelen eszközök bevetése, multicégek visszaélései, a gyógyszergyártók stiklijei, mind nyomnak a latba. Főleg, amikor napvilágra kerülnek a tetteik és bekerülnek a tudósításokba. A negatív információk sokkal jobban megtapadnak bennünk, így nem csoda, ha megerősödik a bizalmatlanság az irányukba. De itt is van egy ellentétes nézőpont. Mi a helyzet azzal a számtalan betegséggel, ami már nem tizedeli az emberiséget, mert évszázadok alatt sikerült legyőzni az orvostudomány segítségével? Hatalmas kutatás, analizálás, munka van abban, hogy egészségesebben és hosszabb ideig élhetünk, mint a megelőző korok emberei. Igen, a tudomány területén is vannak élősködők, akik nem az emberiség javát akarják, hanem csak a saját érdekeiket nézik, zsebeiket tömik. De ilyenek mindenhol megtalálhatók. És szerencsére manapság egyre több kiváló tudós fogalmazza meg a gondolatait közérthetően, ezért aki szeretne, hétköznapi emberként is egyre több információhoz juthat.

Súlyozott átlag. Sok dolog bekövetkezését tartunk valószínűnek, amely statisztikailag ritka, de az ismételgetése révén sokkal gyakoribbnak tartjuk a megvalósulását. Például nyugodt szívvel ülünk autóba, míg félősebben repülőre. Pedig a közutakon sokkal többen lelik halálukat, mint légikatasztrófákban. Ám az utóbbiak mindig nagyon szólnak a híradásokban. És így vagyunk egyes betegségekkel, természeti csapásokkal is. Amiről beszélnek, írnak, azt nagyobb valószínűséggel véljük bekövetkezőnek. (Ezt hívják hozzáférési heurisztikának.) Olyanok vagyunk, mint a jó hipochonder. Amilyen betegségről hall, annak a tüneteit rögvest érzékeli magán.

A negatív hír a hír. A következő két mondat közül melyik hangzik el inkább egy baráti beszélgetés során? „Képzeld, Jocó megszerezte tegnap a jogosítványát”, vagy „képzeld, Jocó megszerezte tegnap a jogosítványét, és még aznap össze is törte a kocsiját”. Melyikről lehet inkább csevegni? Ha még egy privát társalgásban is a rossz hír a nyerő, akkor mit várunk a médiától? Ahol a nézettségi mutatókról van szó. Ahol annak a szalagcímnek van hírértéke, ami brutális, véres, erőszakos. Ez a nézőcsalogató.  Kialakul egy nyomás, amely újra és újra a negatívat részesíti előnyben. És mivel ezt kapjuk, idővel beleszokunk, a részünké válik, és a szemléletünkbe is beleivódik, hogy a világ, amiben élünk, milyen hitvány hely. Ebből kiszakadni csakis tudatosan lehet.

És velünk mi van? Mit gondolunk a saját életünkről? Tragikus? Szörnyű? Veszélyes? Mivel ömlenek ránk a mindennapi szörnyűségek, így hajlunk rá, hogy ezt rávetítsük az életünkre is. Mondjuk, ha a rossz közbiztonságról hallunk, akkor sötétedés után minden apró neszre összerezzenünk hazafelé menet. Akkor is, ha a környékünkön évek óta nem történt semmilyen atrocitás. Talán a közvetlen és személyes tapasztalatainkra, benyomásainkra kellene hallgatnunk. A legtöbbünknek lényegesen jobb a helyzete, mint amit próbálnak elhitetni velünk vagy amit mi próbálunk bebeszélni magunknak. Erre lehet hatékony válasz az önreflexió. Megvizsgálni magunkat, hogy lássuk milyen befolyások értek, érnek minket, és ezek mennyire fedik le az általunk megélt élményeket.

A világ rettenetes hely. De sokkal kevésbé az, mint néhány évszázaddal ezelőtt. Az ember gyarló. De sokkal szabálykövetőbbé vált az idők folyamán, köszönhetően azoknak a törvényeknek, előírásoknak, amelyek felismerték a humanizmus jelentőségét. Nem vagyunk tökéletesek, sok rossz van bennünk, és mindig maradni fog hibánk. És ezeket a hibákat az általunk kreált rendszerek is hordozni fogják. De a történelem abba az irányba mutat, hogy igyekszünk használni a bennünk lévő jót, és összességében törekszünk arra, hogy jobb irányba haladjunk, fejlődjünk. És ebben mindannyiunknak nagy szerepe van. Amint ezt Marie Curie is megfogalmazta: „Nem lehet hinni egy jobb világban; ha nem javítjuk meg az egyént. Hogy ezt a célt elérhessük, mindenkinek tökéletesíteni kell önmagát, hogy kivegyük részünket ezzel az emberiség általános életében a reánk eső felelősségből - mert különös kötelességünk, hogy segítsük azokat, akiknek a legtöbbet használhatunk.”

A cikkben érintőlegesen említettem az hozzáférési heurisztikát, amelynek kutatói Daniel Kahneman és Amos Tversky. Ha érdekel jobban a téma az ő munkásságukban érdemes keresgélned.

Ha tetszett ez a poszt, akkor higgy te is egy jobb világban… és tegyél is érte.

Fotó: ViDIstudio, freepik