„A veszélyes világ képét soha nem közvetítették hatékonyabban, mint ma, ám a világ soha nem volt még kevésbé erőszakos, mint most. A félelmek, amelyek régen az őseinket életben tartották, most az újságíróknak segítenek megtartani az állásukat.” (Hans Rosling) 
Ember legyen a talpán, aki nem félti a gyerekeit. No, de mennyire jogosak a félelmeink és hol kezdődik a túlreagálás? A világunk durva és kíméletlen. Legalábbis ezt közvetítik felénk lépten-nyomon. Gyakran akkor is így véljük, ha a szűkebb életünkben nyoma sincs a durvaságoknak.  Nehéz a témában egyensúlyt találni és igazságot szolgáltatni. Ha utóbbit nem is lehet, azért elgondolkodhatunk valósak-e az aggodalmaink. 

Egyszer volt, hol nem volt. Talán még emlékszünk, hogy a mi gyerekkorunkban sokkal kevesebb figyelmet szenteltek a gyerekeknek. A nyarak nagy részét az utcán töltöttük, egyedül jártunk az iskolába. Olykor a boltba is leküldtek minket egy zacskós tejért. Most a gyerekek felügyelet mellett töltik a nyarat a nagymamáknál és táborokban. Valaki mindig elkíséri őket az iskoláig. Akár a cuccukat is visszük, és a legelvetemültebbek egészen a termükig bekísérik őket. Boltba meg ne menjenek egyedül. A mai gyerekekben semmivel nincs kevesebb életre valóság, mint bennünk volt, de ezzel a ma divatos steril életvitellel sikerrel kiöljük ezt belőlük. Biztosan jól tesszük ezt? 

Több a biztonság. Ha jobban körülnézünk, azt látjuk, hogy a környezetünk sokkal biztonságosabb lett. A játszótereket felújítottuk és gyerekbaráttá tettük. Eshetnek, kelhetnek, de a gumírozott borítású földön vagy játékokon kevésbé sérülnek meg. Egyre több a bicikliút, nem kell a járdán és a közúton kerekezniük. Önmagában az életünk mindenféle védelemmel ellátott. Számtalan dolog szolgálja a biztonságunkat. A légzésfigyelőtől, a szén-monoxid riasztóig, az elérhető egészségügyi szűrésektől, a figyelmeztető applikációkig. Ráadásul egy csomó szabályt és törvényt alkottunk, amely szorosan fogja a gyeplőt, ha az oltalmunkról van szó. A gyermekekre vonatkozó rendeletekre pedig kifejezetten ügyelünk, hiszen az ő korai tapasztalatik nagyon szenzitívek. De hiába ez a jókora biztonságosság, ha úgy vélekedünk, hogy az utcára kilépni is egyenlő a halálos fenyegetéssel. 

Veszély az ajtón túl. Mindenütt veszélyt szimatolunk. Hiába a fokozottabb kontrolláltság, mégis rettegünk. Halljuk, hogy a világban mennyi rossz történik. Elrabolt gyerekek, bántalmazó szülők, fiatalok közti erőszak. Ezeket azonnal rávetítjük az életünkre. Biztosra veszem, hogy ezek a szörnyűségek évtizedekkel korábban is megtörténtek csak a hírük nem jutott el hozzánk. Vagy legalábbis jóval kevesebb, mint ma. Minden gyermekeket érintő erőszakos történés borzalmas és elítélendő. De valószínűleg nem lett ezekből több, csak most sokkal jobban napvilágra kerülnek. Ahogy ebben a cikkben írják az SNI-s gyerekekről, több más ok mellett azért is nőtt a számuk, mert figyelnek rájuk. És akár félre is diagnosztizálják őket. Amire figyelünk, az növekszik. Igaz ez a hírekben megjelenő brutalitásra is.  A kirívó esetek is hétköznapinak tűnnek és így is gondolunk rájuk. Pedig valószínűleg nem leselkedik ránk veszély minden bokorban. És a gyermekeinkre sem. 

Figyelő szemek. Aki kirakja a játszótérre a gyerkőcöt, az felelőtlen szülő. Régen teljesen természetes volt, hogy a játszóteret a gyerekek népesítették be, nem az árgus szemekkel strázsáló szülők. Ma minden és mindenki a kirakatban van. Bármikor készülhet rólunk egy kompromittáló felvétel, amint veszekszünk a gyermekünkkel. Ha ez egy kiragadott helyzet, a körülmények ismerete nélkül, akkor a körítést a megbélyegző népharag adja majd hozzá. Abban pedig nem lesz köszönet. A figyelő tekintetek, a világba elültetett gyanakvás és a félinformációkból levont következtetések elhozták azt a kort, amikor az általánosítás dönt arról, milyen szülők vagyunk. Nem elég, ha annak érezzük önmagunkat, feleljünk meg a közösség által támasztott ideának. Aki ebben a vad világban önállósítani szeretné a gyermekét annak szembe kell néznie mások szigorú pillantásaival. 

A ló túl oldala. Minél biztonságosabb közeget teremtettünk, annál könnyebben átesünk a ló túloldalára. Megdicséri egy oktató a gyereket, miközben megsimogatja a fejét, és mi azonnal farkast kiálltunk, és megrontásról beszélünk. Nagyszerű, hogy jobban figyelünk a csemetéinkre, de talán túlzottan az ellenőrzésünk alá vonjuk őket. Ezzel életképtelen fiatal felnőtteket teremtünk, akik a felnövésük ismeretében elvárják később is, hogy egyengessük az útjukat. Szóljunk az érdekükben, intézzük el valamit. Van kezük, lábuk, szájuk, intézzék el maguknak! Mikor és mitől lesznek önállók, ha nem adunk rá lehetőséget? Sokan jó környéken lakunk, mégsem engedjük el a pár házzal odébb lakó barátjához úgy, hogy ne a kapuból stíröljük odaért-e. A minap láttam, amint a kislányunk egyik osztálytársa előttünk vásárolt a boltban. 9 év körüli kis srác, akinek az apukája kívülről a pénztárakon túlról szemlélte az eseményeket. Több, kisebb feladatot rájuk lehetne bízni, ami növelné az önállóságukat és a magukba vetett hitüket is. No, meg a mi bizalmunkat is irántuk. 

Igen, a világ ezer veszélyt rejt. Sosem tudhatjuk, mi vár ránk a következő sarkon. Ám a legtöbben egy rakás olyasmitől félünk az életben, aminek a bekövetkeztére csekély esély van. A hozzáférési heurisztika növeli a szorongásunkat és csökkenti a vállalkozókedvünket. Ezzel a mentalitással túlféltjük a gyermekeinket és megfosztjuk őket az önállósodás örömeitől. Engednünk kell, ésszerű keretek között, hogy próbálgathassák a szárnyaikat. A meleg fészekben ülve nem tanulnak meg repülni. És nem is láthatjuk el mi örökké étellel őket. Kaparják csak ki maguknak a gesztenyét! Adjon erőt ehhez a szülői feladathoz Kádár Annamária gondolata: ”Azt, akit szeretünk, fel kell szabadítanunk, mivel ha rákulcsolódunk, rácsimpaszkodunk, pontosan azt vesszük el tőle, amit adni kívánnánk neki, és azt veszítjük el, amit meg akarnánk őrizni. A birtoklási, irányítási vágy, bármennyire jó szándékú is, korlátozza és megakadályozza a kibontakozást, a szárnyalást. A legóvóbb, féltőbb cselekedetünkkel is árthatunk a másiknak.” 

A napokban került a kezembe Julie Lythcott-Haims Hogyan neveljük felnőtté? című könyve. Belelapozva szinte azonnal mosolyra húzódott a szám, amikor felismertem magam a szülők különböző leírásaiban. Aki nem hisz a tökéletes szülőségben, annak szívből ajánlom ezt a könyvet. 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor figyelmedbe ajánlom az oldal cikkeiből készült különleges válogatáskötetet. 

Fotók: Freepik