„A kétely és a szkepticizmus hasznos dolgok, általuk születnek az új felfedezések.” (Richard Feynman) 
A kételkedés rendszeresen felbukkan az életünkben. Használható fegyverként az emberek elbizonytalanítására, de akár önmagunk aprólékos ellenőrzésére is. Ha meghalljuk a kétely szót, leginkább negatív asszociációink ébrednek. Kevésbé gondolunk rá úgy, mint amiből hasznunk is származhat. Pedig nélküle, talán soha nem érnénk el semmit. 

Újra és újra. Ha csupán olyan dolgokkal foglalkoznánk, amiben magabiztosak vagyunk, akkor az életünk statikusan egysíkú lenne. Sokan arra gondolnak most, hogy ez milyen nyugodtságot adna. De csak ideig-óráig. Aztán a helyét átvenné a dögunalom. Mindig, minden ugyanolyan lenne. Minden nap egyforma, kihívások és változatosság nélkül. Olyanok lennénk, mint egy gépezet fémesen szürke elemei, vagy mint egy NPC karakter egy videojátékban. Esetleg egy időhurokba került fickó lennénk, aki ugyanazt a fránya mormota napot éli meg minden egyes nap. Valahonnan jönnénk, valahol lennénk és valahova tartanánk. De soha ne érnénk oda. 

Indítókulcs. A fenti végeláthatatlan bűvkörből egyetlen kiút van, a változás. Idézzünk fel valamit, amit megtanultunk, ám előtte izgultunk, hogy sikerrel járunk-e. Autóvezetés, idegennyelv, korcsolyázás, biciklizés, jógázás, bármi lehet ez. Felnőtt fejjel belevágni új dolgokba még inkább izgatottsággal jár. Miből fakad ez a feszélyezettség? A kétségeinkből. Meg tudom csinálni? Nem leszek béna? Van értelme az én koromban? Elég jó az ötletem? Csupa olyan belső kérdés, amit szinte cikinek érzünk kimondani, ezért magunkban őrlődünk rajtuk. De azért vesszük a bátorságunkat és belekezdünk. 

Erősödő kételyek. És mi történik? Hát persze, hogy nem sikerül elsőre! Naná, hogy bénák leszünk! És ez sokszor felerősíti a fenntartásainkat önmagunk iránt. A kétely kicsiny hangyái tovább marcangolják az amúgy is padlón heverő önbizalmunk tetemét. Belső sopánkodó üzemmód bekapcsol; én mondtam, hogy nem fog összejönni. De gondoljunk a pici gyerekekre. Ők sem ugranak fel egy nap és indulnak el masszív léptekkel a frigóhoz tápszerért. Nem. Esnek-kelnek, botladoznak. Még sincs bennük egy szemernyi kétely sem. Járni fognak. Mi is megtehetjük, hogy felállunk és újra próbálkozunk. A bukást a tanulási folyamat természetes részeként könyveljük el. És az sem baj, ha közben küzdünk az aggodalmaikkal. 

Kétségek mindenütt. És ez jó. Mert ott motoszkál bennünk, hogy vajon sikerül-e, de ennek az ellenkezője is. Az is kérdőjeles, mi van, ha megcsináljuk? Annak az lesz-e a hozadéka, amit elgondoltunk? Az eredmény iránti várakozást, elvárást is övezi a kétségesség misztikuma. De ez már pozitív érzület. Átitatja a remény, a vágyakozás, a jó ötlet iránti felfokozott izgalom. Nem fognánk neki, ha nem lenne bennünk ez a kettősség. Mint két vállunkon ülő apró teremtmény, az angyal és a kisördög, akik sugdosnak a fülünkbe. Biztatnak vagy lehúznak. Ilyen a kétely is. Kell nekünk, hogy kibillentsen a nyugalmi helyzetünkből és mozgásra bírjon. 

Árkon-bokron, bizonytalanságon. A kételyek láncolatán jutunk el a célunkhoz. Próbára leszünk téve az biztos. De ez sem gond. Mert talán az ötletünk sem úgy jó, ahogy kipattant a fejünkből. Talán finomhangolásra szorul. A jó ötletből így lesz egyre jobb és jobb, a megvalósítás során. Minden bukásnál újra megszólal az aggodalom vészcsengője, hogy tényleg jó-e az elképzelésünk, életképes-e? Ha kudarcot vallottunk, akkor nem. De ez nem azt jelenti, hogy dobjuk a kukába az egészet. Csak azt, hogy jelen formájában még nem beérett az ötlet. Alakíthatunk rajta. Formálhatjuk a megszerzett tapasztalatok függvényében. És ismét megmérettethetjük. Valószínűleg a legnagyobb remekművek – zenék, festmények, könyvek, találmányok – sem az első verziójukban nyűgözték le a világot. Számtalan változáson keresztülmentek míg ez megtörtént. 

Kishitűség. Van a fenntartásoknak egy személyesebb típusa. Ez nem az ötleteinket támadja meg, hanem egyenest a személyiségünket. Ilyesmiket sugall: „Ki vagyok, hogy ezt csináljam?”, „Milyen alapon van nekem helyem ott?”. Ugyanolyan jogunk van hozzá, mint bárki másnak, hogy eredményesek legyünk, működőképes koncepciót hozzunk létre, alkossunk, kitaláljunk valamit. Valamit, amit rajtunk kívül másoknak is előnyére válik, ami hasznos, ami szép, ami értékes. Az értékteremtés fantasztikus közösségi élménnyé képes válni azzal, ha megosztjuk az emberekkel az alkotásunkat. Látniuk, hallaniuk, érezniük kell és többek lesznek általa. 

Nem élhetünk kételyek nélkül, meg kell tanulnunk velük együtt létezni. És a javunkra fordítani, hogy velünk vannak. Végül is, csak meg akarnak védeni minket a csalódástól és a felesleges fájdalomtól. Csakhogy nem tudhatjuk előre, hogy felesleges-e az a fájdalom. Van amelyik igen és van amelyik nem. Olykor lépnünk kell, a kétségek ellenére is. Bizonyosságot kell szereznünk és ez csak úgy megy, ha a tettek mezejére lépünk. Ahogy növekedni, fejlődni is csak így fogunk. Az önmagunkba vetett valós hit csúcsa az, amikor megvalósítunk egy számunkra fontos célt. Legyőzve vagy épp ösztönzésre használva a bennünk lévő kétségeket. Amint azt Lengyel Tamás mondta: „A kétely a cselekvés mozgatórugója.” 

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor minden kétséged ellenére, adj esélyt az ötleteidnek! Biztosan gazdagabb leszel általuk. 

Fotó: wayhomestudio, freepik