„Hogy éljünk és élni hagyjunk, hogy az embert megillető tiszteletet, jóakaratot, a belé vetett hitet kinyilváníthassuk, annak érdekében szükséges embernek emberrel beszélnie.” (Albert Camus)
A levelink többségét is ezzel a kifejezéssel kezdjük, valahogy mégis hajlamosak vagyunk elsiklani felette. Egy szó, amely lerágottságával az egész világunk elé görbe tükröt tart. Hiába a tisztelt jelző, már sok esetben felrúgjuk az udvariasság alapszabályait is, arról nem is beszélve, hogy ennél durvábbakra is vetemedünk. Nem törődünk, és nem tisztelünk másokat. Olyan társadalmi rendszerben élünk, amely a tiszteletlenség példája.

Nem divat az őszinteség. Taníthatom a gyermekem, hogy mondjon igazat, tisztelje az embereket, ha intézményi szinten nem ezt látja. Én még csak a bölcsődék rideg valóságával találkozom, de ismerőseim azt mondják, nyugodjak meg, ez később sem fog változni. A gyerek nem is lehet partner, mert még csak gyerek. De érdekes, hogy a szülő sem partner az oktatási intézetek körében. Nem fontos megfelelően informálni, inkább csak kész tények elé állítani. És még tovább menve, a felső vezetés gyakran a saját munkatársaival szemben is alkalmazza azt a módszert. Miért? Nem lenne jobb bízni bennük, és a számukra megfelelő információkat megadni? Akkor ki tudnának állni az intézményük és azok döntései mellett. A létesítmény egysége összefogottabb és összetartóbb lehetne.

Bizalmatlan környezet. Amit az ilyen típusú vezetés tévesen ítél meg, hogy azt hiszik, ezzel elkerülik a konfrontációt és a maszatolással mindenki jobban jár. Óriási tévhit. Kialakul egy bizalomvesztés. Ha maradunk az oktatási példánál, ott a munkatársak nem érzik majd úgy, hogy bízik bennük a munkaadójuk. Nem avatják be őket, nem tájékoztatják, még azon a szinten sem, hogy ezzel a közös érdekeket szolgálják. A szülők pedig elvesztik a hitüket az intézményben, hisz nem felelős felnőttként tekintenek rájuk, csak bábként helyzetbe hozzák őket. A legpusztítóbb, hogy az így létrehozott álságos bizalom vesztett környezetben töltik gyermekeink a napjaik jó részét. A szervezetet átitatja ez az ártalmas légkör, és ez a gyermekekbe ez beleivódik.

A diák nem érték. Nem kívánok a hazai oktatás helyzetébe beleszólni, bár a diákság utcára vonulásából sejthető, hogy nincs minden rendben. Az én diákéveimben nem ez foglalkoztatott minket. Talán mert kevésbé voltunk érett gondolkodásúak? Talán mert nekünk még megfeleltek a porosz hagyományú ismeretek? Nem tudom. És nem is célom állást foglalni a kérdésben. De az jól látszik a jelen helyzet kezeléséből, mennyire nem veszik komolyan és tisztelik a fiatalságot. Mert ők még mindig csak gyerekek. A tiszteletlenség megmutatkozása a gyakorlatban, egyben példamutatás is, és segít az elsajátításában. Emlékszem egy alkalommal orvostanhallgatóknak szerveztünk rendezvényt. Az egészségügyben tevékenykedő minden cég elutasította a támogatást, mondván, hogy csak diákokról van szó. Ki tudja egyáltalán orvosok lesznek-e? Az utánpótlással való törődést nem lehet elég korán kezdeni. A lojalitás felépítése a legapróbb szinteken kezdődik. Vagy kezdődne. Johann Gottfried von Herder mondta; „Ha az utókor tiszteletére vágysz, az utókort tiszteljed magad is.”

Mindannyian számok vagyunk. Később sem sokat változnak a dolgok. Mindenki mindenhol csak pénzt és időt akar spórolni rajtunk, de ritkán vesznek emberszámba. Jó példa erre a bankoknál tapasztalható telefonos gyakorlat. Csöng a telefonunk, és amikor felvesszük, várakoztatnak. Minden ilyen esetben kinyomom a hívást. Egy alkalommal megvártam a hívó felet. Kíváncsi voltam mi lesz a vége. Megkérdeztem, hogy ő egy felsővezető-e vagy egy felsővezető titkárnője? Mert úgy már jártam, hogy felhívtak egy titkárságról és közölték: „az igazgató úr szeretne beszélni önnel, kapcsolom”. Miután kiderült, hogy nem ő az, elmondtam neki, az én időm ugyanolyan értékes, mint az övé vagy a főnökéjé. És ha valaki beszélni szeretne velem, és felhív, elvárom azt a minimumot, hogy ha felveszem a telefont, legyen ott egy ember a vonal túlvégen. Amíg a tiszteletnek ez az alapja nincs meg, nem tud olyat mondani nekem, ami érdekelne. A bank pedig ezzel a módszerrel nem fog elérni soha. Nem számok vagyunk, statisztikai kimutatások, hanem valódi élő, lélegző személyek, érző lények. Száguldó világunkban is szeretjük érezni, hogy emberek vagyunk.

A hatalommal való visszaélés. Elmúlt hónapok meghatározó témájává váltak a zaklatási botrányok, mind hazai, mind nemzetközi vizeken. Ezek táptalaja részben az eltorzul személyiségekben keresendő, részben a hatalom fitogtatásában, részben mindkettőben egyszerre. Amikor visszaélünk az előnyös helyzetünkkel bármilyen téren, a saját fontosságunkat és erőnket demonstrálva, egyben másokat hátrányos helyzetbe hozva, az ő jogaikat eltiporva, ugyancsak annak az egyszerű jelenségnek vagyunk a szemléltetői, amit tiszteletlenségnek hívnak. Nem számít, kik vagyunk, mit értünk el, amikor semmibe veszünk embereket, ezzel mi magunkat is lealacsonyítjuk egy megvetendő szintre. Dragomán György szerint: ”A hatalomnak korlátoznia kell önmagát. A hatalom ugyanis arra csábít, hogy visszaéljenek vele.”

A szélsőségek varázsa. Nem véletlen, hogy napjainkban oly sokat találják meg az identitásukat, a boldogságukat a szélsőséges eszmék között. Ott lelnek rá arra a figyelemre, amelyre mindenkinek szüksége van. Ott valakinek érzik magukat. És, ha emellé a gyors sikerek ígérete párosul, az végzetes kombinációvá válhat. Más kérdés, hogy az a rendszer mennyire igyekszik kihasználni őket. Rájátszva az igényre, lovat ad az emberek alá, becsalogatja őket, majd később el nem ereszti. És persze előbb-utóbb kíméletlenül benyújtja a számlát.

Értékelni másokat. Ez az apró titok, ami javíthat a kialakult helyzeten. Megtisztelni azzal, hogy emberszámba vesszük. Tudomást veszünk róla, őszinték vagyunk vele, és partnernek tekintjük. Egyenrangú félnek, akivel közös együttműködésben értéket alkotunk. Átültetjük a mindennapokba Csernus Imre gondolatát; „A kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok egyik legfontosabb részeleme egymás kölcsönös tisztelete és elfogadása.” Ez még nem oldja meg, hogy a világunk egy csapásra több tiszteletet tanúsítson, de minden az első lépéssel kezdődik. Azt megléphetjük mi is a saját életterünkben, akár már most.

Ha szerinted is ráférne kicsit több tisztelet az életünkre, és tetszett ez a poszt, akkor csatlakozz a követőkhöz, a hasonló témájú írásokért.