„Miközben az egész világnak igyekszel megfelelni, hogy mindenkitől dicséretet kapj, elveszíted a saját tartásodat.” (Csernus Imre)
Életünk a megfelelésről szól. Arról, hogy elég jók vagyunk-e? Az iskolában, a munkában, otthon. A környezetünk visszaigazolásától jelentősen függ, hogy milyennek látjuk magunkat, mennyire értékesnek, megbecsültnek. A megfelelést a közegünk generálja, de a megfelelni akarás belső szükséglet. Vajon alkothat-e reális képet rólunk, egy mások véleményére alapozó mérce? Egyáltalán megfelelhetünk-e és meg kell-e felelnünk külső elvárásoknak?

Másoknak megfelelni. Igen korán elkezdődik ez a folyamat. Elég megnézni a pici gyerekeket, milyen büszkék magukra, amikor egyedül visznek végbe valamit. Fülig ér a szájuk és addig rángatják a szüleik nadrágszárát, míg meg nem kapják tőlük az elismerést. Dicséret, taps, simogatás, egyre megy, csak érezzék a pozitív visszacsatolást. Ezek alapján nem gondoljuk komolyan, hogy később nem jelent ugyanilyen sokat azok elismerése, akik számítanak nekünk? A kérdés kinek és milyen formában akarunk megfelelni?

A társadalmi elvárás. Elsődlegesen a szüleinknek, aztán a tanárainknak, majd a munkatársainknak, az ügyfélnek, a főnökünknek illetve az ellenkező nemnek. Extrém esetben az ellenkező nemű főnökünknek, de ennyire most ne bonyolítsuk. Az egész napunkat elronthatja, amikor kapunk valakitől egy elmarasztaló kritikát. Ha jogos volt, akkor is rosszul esik, ha meg jogtalan, akkor aztán egy világ omlik össze bennünk. A hangulatunkat nagyban meghatározza a másokkal folytatott interakciók összessége. Szükségünk van a pozitív megerősítésekre, és ez valahol egybe esik azzal, hogy megfeleljünk az emberi viselkedési normáknak. Jól teljesítsünk, ne hibázzunk, legyünk kedvesek. Ez a társadalom elvárása az irányunkban, és ha ennek eleget teszünk, úgy véljük elégedettek lehetünk.

Nem teljesíthető. Túl a társadalmi normákon, amikor személyeknek szervezeteknek szeretnénk megfelelni, az akarás óriási veszélye, hogy nem teljesíthető és kiszolgáltatottá tesz minket. Megfelelni akarásunk során, hajlunk rá, hogy ne magunkat adjuk. Talán csak kicsit módosítjuk a valódi képet, de ez éppen elég a félrevezetéshez. Képzeljük el az induló párkapcsolatot, ahol később egy teljesen másik ember rajzolódik ki, mint akit megismertünk. Csalódás, törés, szakadás. Legtöbbünk a legjobb formáját mutatja randi idején, de nem mindegy mennyit változtatunk a képen. Amint eltorzítjuk a valóságot, félreismertekké válunk, és ez később kellemetlen ráeszmélésekhez, vitákhoz visz. Popper Péter mondta; „A mámor időszakában mindenki a legszebbik szerepét játssza el, igyekszik megfelelni a róla alkotott fantáziának. S amikor az együttélés során kiderül, hogy mégsem olyan - magára vonja társa haragos csalódottságát, gyűlöletét.”

Kiszolgáltatottá válunk. Egy másik akadályozó tényező a kiszolgáltatottságunk. Minél inkább szeretnénk megfelelni, annál inkább nem fog sikerülni. Például egy munkahelyen a főnökünk rá játszhat erre. Bűntudatot kelthet, újabb és újabb teljesítési rátákat és feladatokat sóz a nyakunkba. Mindig lesz egy újabb tennivaló, és a végén nem kapjuk meg a megérdemelt elismerést. Ez a 21-es csapdája. Mi a belünket is kidolgozzuk, közben a környezetünk visszaél a helyzettel és túráztat minket. Eleget akarunk tenni az elvárásoknak, ám ez nem lehetséges egy olyan közegben, ahol csak azt látják, mennyire precízek és törekvők vagyunk. Igáslónak néznek, nem érző embernek, akinek igénye van az általa elvégzettek respektálására.

Nem tőlünk függ. Egyáltalán meg lehet-e felelni bárkinek is? Nem igazán. Mert minden esetben túlmutat rajtunk ez a szituáció. A másik ember kezébe tesszük a velünk kapcsolatos megítélés lehetőségét. Mi hajtunk, de a kérdés, hogy az illető szeretné-e, ha megfelelnénk neki. Ha nem, akkor egyértelmű a helyzet, tehetünk bármit, nem leszünk nyerők. Ha azonban szeretné, akkor elég önmagunk legjobbját nyújtani és máris jó úton vagyunk. Javulhatunk, fejlődhetünk, ez el is várható, de alapból van egy megelőlegezett bizalom, ami jó alap a megfelelésre.

Magunknak. Azoknak akarjunk megfelelni, akik a legfontosabbak nekünk. Ez a szűkebb családunk, a szeretteink. Ha tovább szűkítjük a kört, akkor egyedül saját magunknak kell megfelelnünk. Nekünk kell elégedettnek lennünk a testünkkel, a tudásunkkal, a produktivitásunkkal, alapjaiban az életünkkel. Nem a tökéletesség a cél, hanem az elfogadás. Olyanok vagyunk, amilyenek, megtesszük a tőlünk telhető legtöbbet, lelkiismeretesen dolgozunk és aztán elengedjük, nem rágódunk a fellépő hibákon. Tanulunk belőlük, de nem kérődzünk rajtuk. Tökéletlenül is megfelelünk a saját magunk által támasztott elvárásoknak. Olykor elmarasztaljuk, olykor megdicsérjük személyünket, de minden esetben tudomásul vesszük, hogy az erőfeszítés elengedhetetlen a sikereinkhez, de önmagában nem mindig elég. Figyeljünk Ricky Nelson szavaira; „Úgysem tudsz megfelelni mindenkinek, inkább felelj meg magadnak.”

Ha megfelelt számodra ez a poszt, akkor csatlakozz az oldal követőihez hasonló gondolatokért.