"A legjobbat nem akkor tesszük másokért, ha megosztjuk velük a vagyonunkat, hanem akkor, ha felfedeztetjük velük a sajátjukat." (Jerry D. Twentier)
James Evered-től származik az alábbi felvetés. Vegyünk egy futballcsapatot és ajánljunk minden játékosnak plusz 20%-os prémiumot, két feltétellel. Az egyik, hogy a meccsek alatt egyetlenegy néző sem lehet a stadionban, a másik, hogy sem a mérkőzés előtt, sem közben, sem utána nem jelenhet meg semmiféle sajtóhír a rangadóról. Vajon meddig élveznénk a játékosok ezt a fajta küzdelmet, ha épp a teljesítményükkel kapcsolatos visszaigazolások nem nyernének teret? Tartja magát a nézet, mely szerint az emberek motivációjának legfőbb eszköze a pénzt. Ám több dologgal is tettre sarkallhatjuk őket. Köztük például a megfelelő dicsérettel.

Ne tétlenkedjünk. Általános felfogás, ha nem kell ledorongolni senkit, akkor jól mennek a dolgok és minden oké. Korántsem. Az emberek teszik, amit kell, de ha nem érkezik visszaigazolás a munkájuk minőségéről, akkor elvesztik a motivációjukat. Megszokottá és szürkévé válnak a hétköznapok és nem lesz, ami ebből az egyhangúságból kiemelje őket. Egy jól irányzott dicséret megolajozhatja a teljesítményt. Ne maradjunk csöndben, csak azért, mert nem történt semmi negatív. Keressünk valami pozitívot és beszéljünk róla.

Kapjuk rajta a másikat jó dolgokon. Kétféle ember típus van. Az egyik örökösen keresi a rosszat, míg a másik mindenben a jót látja. Igyekezzünk ez utóbbiakhoz tartozni. Nem a világon átívelő pozitivizmusra gondolok, inkább arra, hogy a jót keressük az emberekben. Tudatosan. Elkezd kiélesedni az érzékünk és ösztönösen észrevesszük majd, amikor valami jó történik velünk, valaki valami jót cselekszik a környezetünkben. Ez segít a körülöttünk levők elismerésében. John C. Maxwell azt javasolja; „Kezdd el felkutatni az értékeket minden egyes emberben, majd mondd is el nekik, mennyire becsülöd őket!”

Legyünk konkrétak. Az általános dicséret olyan, mint halottnak a csók. Sőt rosszabb. Mert rólunk állít ki bizonyítvány. Ennyire nem érdekelnek minket az emberek. Nem futja többre csak közhelyek puffogtatására. Ez az a kategória, amit inkább ki se mondjunk. Senki sem veszi komolyan, jó esetben elengedi a füle mellett, rosszabb esetben lehúzza, mert még a személyesség szintjével sem tisztelik meg. Mennyivel jobban hangzik a „jól nézel ki” helyett azt mondani, hogy „ma is, mint mindig tökéletesen állítod össze az öltözéked, színben is és kiegészítőkben is. Ezt tanultad valahol, vagy csak úgy spontán jön belőled?” Ez utóbbi nem száll el a levegőben nyomtalanul, a dicséretben részesülőnek lehetősége van válaszolni is, azaz eltelhet a kellemes helyzettel.

Ismerjük, akit dicsérünk. Akkor lehetünk személyre szabottak, ha ismerjük az adott embert. Ez megmutatja, hogy foglalkozunk és időt fektetünk abba, hogy információink legyenek a munkatársakról. Már ez eleve kuriózum, amit díjaznak az embereink, hát még, ha ennek függvényében tudunk hozzájuk szólni. Ha módunkban áll, ismerjük meg azt az oldalukat is, amely kevésbé mutatkozik meg a feladatkörük során. Találjunk különleges dolgot. A legjobb, ha felfedezünk az illetőben egy olyan tulajdonságot, képességet, amely nem nyilvánvaló. Például nem mindegy, hogy egy árufeltöltő mennyire figyel rá, hogy munkája során ne legyen útba a vásárlóknak. Jól elvégzi a feladatát, és tele pakolja a polcokat, ám az másodlagos, hogyan bánik eközben a fogyasztókkal. Csak szükséges rosszként tekint rájuk, vagy figyel, és odébb tolja a kocsiját, ha egy vevő hozzá szeretne férni a termékekhez. Ez utóbbi gondos magatartás, akár megér egy dicséretet is.

Amikor a kevesebb több. Ismerve az embereket, azzal is legyünk tisztába, mennyire nyitottak vagy zárkózottak. Vannak visszahúzódó és inkább magukba forduló emberek. Ők nem szeretik a rivaldafényt. Az elismerés számukra is éppoly fontos, mint bárki más számára, de ezt irányukba jóval szolidabban kell megtennünk. Ők zavarban érzik magukat, ha erősebb jelzőkkel magasztaljuk a munkásságukat. Vonuljunk vissza, lépjünk egyet hátra, és hagyjuk, hogy a finomabb szavak megtegyék a hatásukat. Méltányolják majd, hogy nem lépjük túl a nekik kényelmes zónát, és elvonulhatnak, magukban kiélvezve a helyzetet, amely során megbecsülésünket fejeztük ki.

Miért van erő a dicséretben? Mert az emberek sokban hasonlítanak egymásra. Lehetünk bármilyen magas szintű vezetők, mi is vágyunk arra, hogy méltassák a produktivitásunkat, és ez igaz a beosztottainkra is. Vágyjuk az elismerést azért, mert kiemelkedőn bánunk egy ügyféllel, mert bőven határidőn belül csináltunk meg egy munkát, de azért is, mert finom vacsorát készítettünk vagy, mert gondoskodtunk a lakásunk tisztaságáról. Alapvető igényünk van a megbecsülésünk eme formájának megnyilvánulására. És aki betölti ezt a fontos szerepet és dicsér, az számíthat az emberek viszonzására. Az elkötelezettségre, lojalitásra, szeretetre, kölcsönös tiszteletre, ezzel együtt pedig arra, hogy a környezetében együtt élőkkel, dolgozókkal közösen érhet el jobb eredményeket. Johann Wolfgang von Goethe mondta; „Ha valakit dicsérünk, vele egy sorba helyezzük magunkat.” Tehát mindenkit felemelünk vele.

Ha tetszett ez a poszt, akkor nézz körül, kit dicsérhetnél meg most azonnal. És megoszthatod a cikket is.