„Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.” (Rudolf Steiner)
Bizonyára észrevették már a gyerekesek, hogy az apróság a korai éveiben olyan, mint egy szivacs, és mindent magába szív. Hogy aztán a legváratlanabb helyeken és pillanatokban törjön elő belőle, amit látott vagy hallott. Nem véletlen érdemes nagy körültekintéssel beszélni a környezetében. Még elővigyázatosabbnak kell lennünk, amikor vele beszélgetünk. Mert minden megnyilvánulásunk jelentős hatással lesz a személyisége formálására. Mit és hogyan mondjunk a legkisebbeknek?

Lekicsinylés elfelejtve. Tartózkodjunk attól, hogy bárkit is lefitymáljunk. Nagyon rossz példa pejoratív véleményt mondani másokról. Eleve él benne az elfogadás iránti vágy. Ha olyan közeget teremtünk, ahol embereket megszólunk, kinevetünk, megalázunk, akkor nem fogja biztonságban érezni magát. Elültetjük belé a félelmet, hogy ő is így járhat. Carlos Ruiz Zafón mondta; „A gyerekkor egyik csapdája, hogy azt is érezzük, amit nem értünk, s mire értelmünk megemészti a történteket, addigra a szívünk már mély sebeket hordoz.”

Ügyetlen példák. Nem sikerül minden elsőre. Ez a természetes tanulási folyamat része. Talán mi már ügyesebbek vagyunk a korunk és a tapasztaltságunk okán. De ott kezdtük mi is, ahol a csemeténk. Normális, hogy ügyetlenek vagyunk kezdetben. Ne gúnyoljunk, inkább meséljünk neki a mi saját ügyetlenségeinkről, és arról, miként lendültünk át ezen. Nevetve taníthatunk. Miközben elsajátít a kicsi egy olyan egyszerű dolgot, mint a cipőbekötés, közben megtanulja azt is, hogy nem baj és nem szégyen sutának lenni. Mérsékeljük a kudarc élményt.

Egyértelműen. Egy gyermek még nem áll készen az áthallásokra, a szarkazmusra. Amikor dicsérünk, akkor tisztán, egyszerűen, közérthetően dicsérjünk. Ne tartalmazzon a mondandónk kétértelműséget. „Ezt nagyszerűen csináltad! Nem lehetne, hogy minden este ilyen rend legyen a szobádban?” Ennek a megnyilvánulásnak az első fele dicsér, a második pedig némi csipkelődést hordoz. Ez megkeverheti a gyermek gondolatait, nem tudja biztosan, hogy most vajon méltatták a viselkedését vagy nem. Csak dicsérjünk, ne tegyünk mögé egyéb zavaró megjegyzést.

Inkább a jót. Gary Chapman szerint; „Minél nagyobb a gyermek, annál többet szidjuk a kudarcai miatt, ahelyett, hogy megdicsérnénk a sikereiért.” Vegyük észre a jót, még a problémás helyzetekben is. Általában az történik, hogy a lurkó csinál valamit, és mi rögtön észrevesszük, mi az, ami rossz. Mi lenne, ha fordítva csinálnánk. Ha arra figyelnénk fel, ami az egészben pozitív. Mintegy a tanulási folyamat és a dicséret kombinációjaként. Például a gyerekünk egyedül mossa a kezét, és ezt egyre ügyesebben teszi. Mégis, amikor véletlenül rajtakapjuk, hogy kipancsolja a vizet, szóvá tesszük. Hagyjuk szó nélkül, vagy találjunk pozitívumot a helyzetben. Például így; „Már hetek óta szépen mosod a kezed egyedül és most kiment egy kis víz, ez nem számít kicsim, semmim baj, előfordul.”

Ne hasonlítgassunk. A kisebbrendűségi komplexus fő kiváltója, ha másokkal példálózunk, akik valamiben sokkal jobbak nála. Mindig találhatunk valakit, aki jobb nála ebben vagy abban. Na és? Nálunk is tudnak jobban focizni, írni, olvasni, rajzolni. Az erősségeit díjazzuk, arról beszéljünk és növeljük az önbizalmát. Magában kell biztosnak lennie, nem abban, hogy mindig van és lesz valaki, aki jobb nála. Egyébként neki is vannak képességei, amiben ő jobb másoknál.

Ő a fontos nem mi. Kedvelt szülői kifejezésünk a „büszke vagyok rád”. Ez azonban nem róla, hanem rólunk szól. Ennek a mondatnak az üzenete, hogy mi jól érezzük magunkat, mi elégedettek vagyunk vele, és ő másodlagossá válik. Akár kialakíthatunk egy megfelelési kényszert is, hogy mindig büszkévé tegyen minket. Ám neki kellene elégedettnek lennie és örülnie a teljesítményének. Helyette mondhatjuk azt; „Remélem örülsz, hogy segítség nélkül, teljesen egyedül fel tudtad építeni ezt a házikót.” Ez neki és róla szól.

Legyünk jelen. Az utóbbi megjegyzésnek sokkal kisebb értéke van, ha mindez aközben hangzik el, miközben a tükör előtt az ingünket gomboljuk, nyakkendőt kötünk és csak egy gyors félpillantást vethetünk az épített házikóra. Ha odatelepedünk, mosolygunk és további kérdéseket teszünk fel, mint; „Miért épp piros kockákból építetted? Ez a kedvenc színed? Lesz kertje is?”, akkor jelentőséget tulajdonítunk a cselekedetének. Valóban elismerjük, kitüntetjük a figyelmünkkel és időt szánunk rá. Gyermekünknek sokat jelent, amikor igazi érdeklődést tanúsítunk irányukba. Napi szinten tegyük meg.

Kérjük ki a véleményét. Talán kisebb, mint mi, lehet még nem is tud annyit a világról, de mindenképp a családunk teljes jogú tagja ő is. Tegyük lehetővé, hogy a családot érintő kérdésekben megnyilvánulhasson. Kérjük ki a véleményét. Hova menjünk a hétvégén? Mit szeretne csinálni? Melyik ruhát akarja felvenni a gyerekzsúrra? A korai időszaktól kezdve legyen övé a választás szabadsága. Vonjuk be a döntésekbe, kérdezzünk, éreztessük vele, számít a szava és az akarata. Bizonyára nem tudjuk majd mindig, minden alkalommal csak az ő érdekeit figyelembe venni, de ezzel is hangoztatjuk a családon belüli kommunikáció és közös megegyezés fontosságát.

Szeretlek. A legfontosabb szó. Ezt nap, mint nap hallania kell. Mi gyakran megkérdezzük a lányunktól, hogy; „Mondtam már ma, hogy szeretlek?” És attól függetlenül mit mond, vagy válaszol-e rá, kifejezzük a szeretetünket, akár egy ölelés kíséretében. Csemeténknek éreznie és tudnia kell, hogy szeretjük bármi áron. A cselekedeteitől függetlenül, akkor is, ha épp rossz fát tett a tűzre, feltétel nélkül szeretjük. Mondjuk ki naponta többször is, tudatosítsuk benne, mert az egészséges lelki fejlődésének alapeleme a „szeretve vagyok” érzés. Ez adja meg az elfogadás, a biztonság érzetét, ami a gyermeknek elengedhetetlen a felnövéséhez.

Még felnőttként is megvisel, ha nem a megfelelő stílusban, modorban, hangnemben beszélnek velünk. Gondoljuk végig, milyen törést okozhat ez azokban a piciny lelkekben, akik csak most ismerkednek a környezettel. Szülőként óriási hatást gyakorlunk rájuk, és ha nem vigyázunk, visszaélhetünk ártatlan befogadóképességükkel. Kádár Annamária szavai zengjenek a fülünkbe; „Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai. Téglák ezek, amelyekből és amelyekre a felnőtt élet felépül. Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.” Minden megszólalásunkkal ezt az építményt erősítjük vagy gyengítjük. Váljunk a gyermekünk számára ideális kommunikációs kőművessé.

Ha tetszett ez a poszt, most rögtön mond meg a gyermekednek, hogy szereted. Aztán nyomj egy like-ot.