„Az igazi mester nem nevel tanítványokat, hanem csak mestereket.” (Robert Schumann)
Ki és milyen példát állít a mai fiatalok elé? Az általános vélekedés szerint lesújtó a példaképek minősége instant világunkban. Kétes értékek, jellemtelen és álszent magatartás formák. Ám van ennek egy jóval tudatosabb aspektusa is, amikor valaki egy adott szakmában szeretne minél többet elérni és ehhez mentort választ magának. Mit érdemes tisztán látni a mentorálás kapcsán? Miért jó, ha van mesterünk?

Jobb, mint a könyv. A könyvek nagyszerű oktatási eszközök, de soha nem lehetnek személyünkre szabottak. Nem ismernek minket, nincsenek tisztában a helyzetünkkel, ezért csak általánosságokban szólnak nekünk. Hosszú ideig tart mindent kipróbálni és a helyére tenni, ha könyvek alapján akarunk előre evickélni. A személyesség pótolhatatlan előny. Megélt naprakész élmény, ahol van közvetlen és azonnali visszacsatolás, illetve konklúzió. Megfigyelni valakit munka közben, ellesni a fogásait, próbálkozni, majd meghallgatni a kritikát és újra próbálkozni, ez a tudás gyakorlat elsajátításának legkézenfekvőbb folyamata.

Időt takarít meg. Amikor valaki mellészegődünk jelentősen növelhetjük a tanulásunk hatékonyságát. Azaz csökkenthetjük a tanulóidőt. Készen kapjuk a működő módszereket, nem nekünk kell azokat felfedeznünk, kikísérleteznünk. Beleláthatunk egy nálunk tapasztaltabb személy gondolkodásmódjába és magunkévá tehetjük ezt a szemléletet. Az oktatás, a szemléltetés, a gyakorlás, a hibák feltárása és korrigálása jelen időben késedelem nélkül történik. Megkapjuk az alapokat, irányba állhatunk és ez akár évekkel leredukálja a felkészülésünket, kiképzésünket.

Megtanuljuk elviselni a kritikát. Olykor a kemény szavakat is. Próbára teszi a türelmünket és az akaratunkat, amikor szókimondó és acélos véleményt formálnak rólunk. Sokan nehezen is viselik az erős bírálatot, és idejekorán letérnek a céljukhoz vezető útról. Pedig ez előbbre vihet, ha hallgatunk rá. Csak arra kell figyeljünk, ki az, aki mondja, és hogy soha ne legyen öncélú, ne a hatalom fitogtatásáról szóljon, és a megalázásról. Minden felülről jövő kritika rólunk kell szóljon. A mi valós helyzetünket kell tükröznie és tovább kell mozdítani a tudásunkat és képességeinket. Bármilyen súlyos is, minket kell szolgálnia, és nem a mesterünk uralmát, egóját.

Közösen gyarapodunk. Az életben minden a szimbiózisra épül. Akkor jó a mentor és tanítványa közti kapcsolat, ha kölcsönösen formálják egymást. Ahogy halad előre a diák, úgy szerez egyre több inspirációt, ihletet, s fedez fel új módszereket a tanító is. Mindketten fejlődnek és táplálkoznak egymás energiájából, a folyamatos fejlődésből. Akkor válik egészségtelenné ez a viszony, ha a tanár fenntartja a változatlanság jogát, ha saját tökéletessége és hatalma elvakítja ezért nem is engedi tanítványát maga fölé nőni. Ilyenkor megrekedhet egy bizonyos szinten az ifjú titán. Ez akár nyomós érv amellett, hogy megváljon a mentorától és másikat keressen vagy az addig tanultakat önállóan kezdje el alkalmazni.

Tisztelet szükséges. Az egymás iránti megbecsülésnek mindig helye van. Enélkül nem tanulunk meg semmit. Gondoljuk végig, kitől tanultunk bármit is életünk során, akit lenéztünk. Ez kizárt, nem lehetséges. Ekkor hiányzik belőlünk a tanuláshoz szükséges alázat. Muszka Sándor szerint; „Alázat nélkül még az asztalosmesterséget sem lehet elsajátítani.” A tiszteletnek jelen kell lennie, még ha nem is mindenben osztjuk a példaképünk nézeteit. Felnézünk rá a számunkra nélkülözhetetlen tudása végett. És neki is elismerőnek kell lennie irányunkban. Vannak képességeink, megfelelő hozzáállásunk, magas teherbírásunk. A kölcsönös tisztelet a gyümölcsöző együttműködés alapja.

A saját hangunk meglelése. Gyakori hiba, a tanítvány teljes alárendelődése a mesternek. Ő sem tökéletes, és mondjuk egy generációs különbség miatt egyes elvein túllépett az idő. Ezért a szerzett tudást engedjük át magunkon, és közben mossuk össze a saját egyéniségünkkel. Sajátítsuk el minél kiválóbban a tanultakat, majd fejlesszük tökélyre, ügyelve rá, hogy benne legyünk mi is valahol. A jó tanár tudása minden alkalommal visszaköszön egy jó diák továbbfejlesztett munkájából. Ráépítünk a hozott anyagra és közben megmutatjuk igaz valónkat. Ha nem ezt tesszük, akkor csupán egy klón leszünk, aki idővel elveszíti a lelkesedését mert nem éri el a kiteljesedést.

Túlszárnyalni a mestert. A mentorálás akkor igazán sikeres, ha az inas túl tud lépni az oktatóján. Felhasználja a tudását, párosítja a személyiségéhez közel álló jegyekkel és kialakít valami nagyobbat. Ez magában hordozza akár az elválásukat is, amely lehet békés vagy éppen súrlódásokkal és sértődéssel tarkított. A szakítás nem szükségszerű mozzanat mert, ha mindketten együtt változtak, akkor képesek a legnagyobb sikereiket együtt learatni. De általában eljön a pont, amikor a tanítvány felülkerekedik a mesterén, és továbbáll. Már nincs szüksége rá, és ez túlnyomó részt nem zökkenőmentes történés. Természetes folyamat, amelyet mindkét félnek, még ha nehezen is, el kell fogadnia. Ekkor mondhatjuk, hogy a lehető legtöbbet hoztuk ki a mentorunkkal való kapcsolatból.

Hozzuk ki a lehető legtöbbet belőle. Legyünk nagyszerű és eredeti tanítványok, miután megtaláltuk a számunkra ideális tanítót a környezetünkben. A megtalálásban pedig Osho gondolata sokat segíthet; „Nagyon ritka, ha valaki olyan mesterre lel, aki méltóságot, szeretetet és szabadságot ad. Aki nem gúzsba köt, nem írat alá veled semmilyen szerződést, aki nem azt akarja, hogy az árnyékává válj, hanem azt, hogy önmagad légy. Ha egy ilyen mestert találsz, életed legnagyszerűbb pillanata közeleg. Ne mulaszd el! Csalókból nagyon sok van, de az igazi mester nagyon ritka.”

A cikket Robert Greene A kiválóság hatalma című könyve inspirálta, amely egy fejezetében sokkal részletgazdagabban és konkrét személyek sorsán keresztül foglalkozik a mentor témájával. Ha tetszett a bejegyzés, akkor a könyvet is ajánlom a figyelmedbe.

És még több olvasmány ajánlót találsz a könyvespolcomon.