„Semmi sem rosszabb, semmi sem annyira fájdalmas, romboló, mint a gyanakvás.” (Paula Hawkins)
A gyanakvás és kétkedés emberi természetünk része. Hogy mennyire állunk a hatása alatt, az nagyban függ a környezeti tényezőktől, de még inkább az addigi személyes tapasztalatainktól. A meggyőződésünk pedig sziklaszilárd, még ha ez a kapcsolataink kárára is megy.

A bizalmatlanság a vérünkben van. Eredendően bizalmatlanok vagyunk. Minden szokatlan és új dolgot elvből elítél legtöbbünk. Esélyt sem adunk neki, rögtön elutasítjuk. Jó példa erre, a mobiltelefon, amely rosszalló tekintetek kíséretében a vállról indítható rakéta státuszában kezdte, és mára teljesen hétköznapi használati tárggyá vált. Vagy említhetjük az internetes áruházak megjelenését, amelyre a vészmadarak csak annyit mondtak; "ki fog így vásárolni?". Mint kiderül elég sokan és egyre többen.

Kellemetlen újdonság. Az új dolgok belepiszkálnak a köreinkbe. Felborítják a szokásainkat és kimozdítanak a komfortunkból. Egyszerűbb és kényelmesebb rámondani valamire, hogy én nem értek hozzá, mint új készségeket elsajátítani. Eleve nincs időnk, folyton rohanunk, és még tanulgassunk is, ne már! De mi a helyzet az emberi kapcsolatainkra vonatkozó kételyekkel? Az csak egy tényező, hogy a világ is a bizalmatlanságot sulykolja belénk. Elárasztanak minket a hírek és tudósítások, hol milyen atrocitás történt és milyen veszélyes emberek hemzsegnek közöttünk. Erre mi a postást is gyanúsan méregetjük. A gyanakvás elidegenít minket egymástól. Nem nézünk a másikra, nem beszélgetünk, mert ez a biztos. Ez a biztonságos. Vagy nem.

Látszat biztonság kontra kockázat. Mindig találkozunk olyanokkal, akik eljátsszák a bizalmunkat. Ez akkor a legfájdalmasabb, amikor hozzánk közel álló személyről van szó. És a fájdalom hevében ilyenkor megfogadjuk, hogy mi aztán soha többé. Ám az elzárkózás nem a megfelelő reakció. A megfontoltság és az óvatosság már sokkal inkább. És ez sem életbiztosítás. Nem jelenti azt, hogy többé nem sérülünk. Inkább azt, hogy tudatában vagyunk a sebezhetőségünknek, de vállaljuk a rizikót. Mert megéri. Az emlékezetes pillanatokért. Kockáztassunk. Anélkül nincs siker a kapcsolatok univerzumában sem. Fogunk veszteni? Igen. Fájni fog? Naná. De ha emiatt zárkózottá válunk, akkor lemaradunk egy rakás szép élményről. Amelyekért érdemes élni, amelyeket érdemes megélni, és amelyeket érdemes felidézni.

Önbizalmi kérdés. A kapcsolati gyanakvást a tapasztalataink működtetik. Féltjük magunkat és a kapcsolatainkat. Ez tisztázatlan kérdések tövéből fakad. Mondjuk egy párkapcsolat térén hiányzik a bizalom, az őszinteség és ezért a féltékenység úton útfélen felüti a fejét. Persze egy értékes kapcsolat esetében érthető, mindenáron szeretnénk elkerülni a veszteségérzést. De ebben jócskán benne van, hogy magunkat is féltjük. Nem akarunk csalódni, nem akarunk magunkra maradni, nem akarunk vereséget szenvedni. Ez megkérdőjelezheti az önbizalmunkat és kisebbrendűségi érzésekhez vezethet. Az összes emberi kapcsolatunk része az az érzés, hogy mennyire vagyunk tisztában a saját értékünkkel. Ha alacsony a mérce, nem érezzük méltónak magunkat egy nagyszerű kapcsolatra és ennek önbeteljesedése az, hogy nem is tudjuk megtartani. Jön az önostorozás: „Látod, megint átvertek, megcsaltak, kihasználtak, tudtam, hogy ez lesz.” Ezzel igazoljuk is a belső sekélyes önképünket. Egészséges önértékelésre szükségünk van. Igaz a régi tézis, hogy aki magát szereti, az tud másokat is igazán szeretni. A kisebb önbizalommal rendelkezőket minden szakítás, elválás, cserbenhagyás jobban megvisel. Szinte a megsemmisülést látják benne.

Nem mások, mi. Ezt elfogadva rájöhetünk, hogy az elsődleges aggály, nem másokról szól, hanem rólunk. Nem vagyunk biztosak abban, hogy nem vesznek minket palira, és ettől megkímélnénk magunkat. Nem csupán önmagában a kellemetlenség okán, inkább azért, mert azt fel kell dolgoznunk, és az a kapcsolat minőségétől és mélységétől függően hosszú ideig is eltarthat. Ez már több, mint, amit magunkkal akarunk cipelni. A lelki sebek megtépázzák a belső lelkivilágunkat, és akár örökre nyomot hagynak bennünk. Az önbecsülésünk a kulcs. Kiegyensúlyozott önbizalom esetén is meggyűlik a bajunk a mentális gondokkal, de helyén kezeljük a történteket. Nem odázzuk el a felelősséget, ám nem is varrjuk az egészet a saját nyakunkba. Nem pecsételjük meg a sorsunkat vele, nem látjuk benne a megváltoztathatatlan végzetünket. Átéljük, megszenvedjük, és tovább lépünk.

Miért ne bízhatnánk az emberekben? Adjunk egy esélyt nekik. És ezzel együtt magunknak is. Legyünk elővigyázatosak és körültekintőek, de nyitottak másokra. Sok mindent tartogat az élet, de csak akkor, ha befogadók vagyunk az impulzusaira. Amint azt Müller Péter találóan szavakba öntötte; „Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek. Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül.”

 
Ha tetszett ez a poszt, oszd meg másokkal, és látogass el máskor is az oldalra a hasonló írásokért.

Fotó: Timon Studler, Unsplash