„Attól a versenytárstól kell félned, amelyik egyáltalán nem foglalkozik veled. Csinálja a dolgát, méghozzá egyre jobban és jobban.” (Henry Ford)
Nincs új a nap alatt. A spanyolviaszt is feltalálták már, tehát bármibe vágunk is, mindig felmerül a versenytársak kérdése. Olyan nincs, hogy egyedül vagyunk egy szakmában, de nem is kell, hogy így legyen, mert legalább megkülönböztethetjük a minőségit, a csapnivalótól. Szükségünk van némi konkurenciára, ez sarkall többre minket. De jobban megnézve nincs túl sok riválisunk.

Mi az, hogy nincs? Az érzékeny lelkületűek felhorkannak az előbbi megjegyzés kapcsán. Még hogy nincs nagy konkurencia. Mindenből és mindenkiből túlkínálat van. Ez igaz, de a telítettség még nem egyenlő a színvonallal. Valakinek, aki igényesebb, figyelmesebb, jobb, mint a többiek, mindig lesz helye. Kiemelkedni a tömegből valójában ugyanaz, mint túllépni a konkurencián. És amint ezt megtesszük, már nem is vetélytárs a vetélytárs.

Mindenki és senki. Ne kizárólag az üzleti világra gondoljunk. Nem csupán üzletkötői vonalon nézünk szembe konkurensekkel. Ellenlábast jelenthetnek a munkatársak a meló helyünkön, az azonos szakmabeli évfolyamtársak, sporttársak vagy éppen az udvarlók, ha ugyanarra a nőre vagy férfira hajtunk. De ez mind nem kell befolyásoljon. Az ő teljesítményükre nem vagyunk hatással, a magunkéra igen. Dönthetünk úgy, hogy jobb munkát végzünk náluk, eredetibbek leszünk tőlük. Az érték, amelyet képviselünk, az lesz a meghatározó.

A jó emberek kellenek. Az egyik ok, amiért úgy vélem, hogy nincs valódi konkurencia, mert látom a környezetemben, mennyire nehéz megbízható embereket találni. A cégek sem tudják a húzó embereiket azonnal pótolni, ezért inkább vigyáznak rájuk és megtartják őket. A Pareto-elv szerint, ez a munkatársak felső 20%-a. Ők végzik el a dolgok 80%-át. Tévesen gondoljuk azt, hogy csak akkor lehetünk sikeresek, ha valami radikálisan újat találunk ki. Elég megújítani valamit, kicsit kibővíteni, hozzátenni és kész is az újdonság. Sőt, elegendő lehet egy már meglévőt működtetni, csak sokkal jobban. Ezért éri meg mindig a legjobbat letenni az asztalra, mert ezen a megítélésünk múlik.

Az úttörő munka átka. A másik indokra rátalálunk, ha vállalati sikertörténetekből szemezgetünk. Megfigyelhetjük, hogy nem mindig az első indulókból lettek a legnagyobbak. Idővel jött valaki és beelőzte őket. A fejlődés és a tökéletesedés lényeges tényező az eredményesség terén. Seth Godin mondta; „Ha egy cég valamit megváltoztat, versenytársai is lépésre kényszerülnek.” Cégek, akik nem haladnak a korral, mint mondjuk a mobilpiacon a Nokia, elveszthetik vezetőszerepüket. Ők nem hittek az okostelefonok jövőjébe, nem is invesztáltak ebbe a vonalba, így alul maradtak. Ellenkező példaként ott a Google, ami nem az első keresőprogram volt az internet életében, de bármi másnál relevánsabbá vált. Jól mutatja ezt, hogy a cégnév azóta már igévé avanzsált, hiszen amikor keresünk valamit a világhálón, akkor mindannyian guglizunk. Az úttörő munka elengedhetetlen és tiszteletre méltó. Ám hajlamossá tesz egy bizonyos csőlátásra, mint Henry Fordot, aki nem volt hajlandó csak fekete autókat gyártani. Az később indulók egy már kitaposott úton haladnak, az elődök hibáiból tanulnak, és talán nüansznyival változtatnak csak a bevált képleten, amely pont elég a szenzációs sikerükhöz.

Ideiglenes bukta. Lehet bármi a szakmánk, ha jól csináljuk, akkor mindenkor lesz mit csinálnunk. Ez a legnagyobb titka annak, hogy a konkurencia csupán nehezítő körülmény legyen, ne megbénító. Természetesen nem vonhatjuk ki magunkat a folyamatokból. Okozhatnak kellemetlen meglepetéseket a riválisok. Mindig lesz, aki alánk ígér, aki olcsóbb nálunk, aki kevesebbért is vállalja. Ő vajon a konkurenciánk? Ha az ár az egyetlen mellettünk szóló érv, akkor igen, ezt elbuktuk. De ha van még pár erényünk, akkor nem versenytárs hosszútávon. Egy időre hátráltathat, visszavethet, de nem örökre. A lelkiismeretesség, a tisztesség, a partnerekkel való magas szintű emberi bánásmód a segítségünkre van ebben, és megkülönböztet a többiektől.

Ne járassuk le. Akármennyire bosszantók is, ne szidjuk a konkurenciát. Amikor vehemensem ágálunk valami ellen, miközben érdekünk fűződik a helyzethez, mindig kap egy furcsa áthallást a mondandónk. Magunkat is megbélyegezzük, amikor ócsárolunk valamit, valakit. Nézzünk egy üzleti példát. Frissen alakítottunk ki kapcsolatot egy leendő ügyféllel, ahol a bizalom éppen csak szárba szökkent, mi pedig támadást intézünk a konkurencia ellen. Az illető megtorpan, hátrál, talán ki is farol az üzletből, és inkább átmegy az ellenlábasunkhoz. Amint sok egyéb szituációban sem fogadjuk meg a tanácsot és azért is ellenkezőleg cselekszünk. Amikor másról a háta mögött mondunk rosszat, azzal magunkat is elássuk. Az irántunk érzett bizalmat szeretnénk növelni, ám az ellenkezőjét érjük el. És ez nem csak új, hanem régi, jól bejáratott kapcsolatok esetében is távolságot generál.

Rágódhatunk továbbra is azon, milyen károkat okoz nekünk a konkurencia. Vagy összekaphatjuk magunkat, jobbak lehetünk. Az igényes munka, szolgáltatás, hozzáállás, tudás, emberi magatartás páratlan. Ezekkel az eszközökkel vágjunk egy nagyobb szeletet a közös tortából. Fontoljuk meg Tony Robbins gondolatát; „A sikeres emberekről gyakran feltételezzük, hogy egyszerűen szerencsésebbek, vagy különleges adottságokkal rendelkeznek. Valójában azonban egyszerűen azért aknázták ki sokkal jobban az emberi erőforrásaikat, mert számukra az jelentené a legnagyobb fájdalmat, ha nem tehetnék meg a tőlük telhető legtöbbet, ha nem bontakoztathatnák ki minden lehetőségüket, és ha nem oszthatnák meg mindezt másokkal.”

Ha tetszett ez a poszt nyomj egy like-ot és oszd meg másokkal is ezt a bejegyzést.

Fotó: Justin Lim, Unsplash