Mit dobjunk ki?

5 dolog, amitől nyugodtan megszabadulhatunk

„Az élet olyan, mint egy léghajó. Ha magasabbra akarunk szállni, meg kell tanulnunk elszakadni dolgoktól, és kidobni a kosárból azt, ami nem enged felemelkedni.” (Raphaëlle Giordano)
gary-chan-yzszn3qvheo-unsplash.jpg
Van egy csomó kacatunk. Kinek a szekrényben, kinek a sufniban, kinek a padláson. Egy rakás cucc, ami az évek alatt halmozódott fel nálunk és nem akarunk, vagy tudunk megszabadulni tőlük. És ilyesmi a fejünkben is van. Ha pár dolgot legalább részben kidobnánk onnan, lényegesen pozitívan változna az életünk.

Feleslegek. Tele van a lakásunk, házunk, olyan cuccokkal, amelyek csak hevernek parlagon, de sosem vesszük elő, hogy használjuk őket. Ismert tézis, hogy amire az elmúlt 1-2 évbe nem volt szükségünk, arra talán soha nem is lesz. Igaz ez a ruhatárunkra is, ahol jól érvényesül a Pareto-elv, mely szerint az időnk 80%-ban a gönceink 20%-át viseljük. A többi porfogó, akár ki is hajíthatjuk mind. És tanácsadók ajánlják is időnként, hogy tegyünk így, képletesen is levetve a múlt béklyóit. A tulajdonságainkkal is ez a helyzet. Ha bizonyosakból kicsit kevesebb lenne, jobban teljesítenénk, jobb munkánk lenne, jobbak lennének a kapcsolataink, több sikerben lenne részünk. Nézzünk meg néhányat, amiből nyugodtan kidobálhatunk.

Napi vackok. A napok nagy részében vacakolunk. Annyira sok impulzus ér minket, annyira igyekszünk megosztani a figyelmünket, hogy teljesen szétforgácsolódunk. A fő gond pedig az, hogy gyakran elvakít minket a csillogás, mint szarkát az ezüst evőeszköz. A könnyű út irányába menve, leragadunk ott, ahol talmi élvezeteket, érdekességeket látunk és ezzel aztán rengeteg időt veszítünk. Például az internet adta végeláthatatlan információ áradatában. Ha ebből kevesebbet fogyasztunk semmilyen érdemi hátrány nem ér minket.

Halogatás. A ráérünk még mentalitás korunk egyik népbetegsége. Az egyik ok épp a számtalan eltérítő tényező, ami miatt nem a lényeges ügyeinkre fókuszálunk. Majd holnap, most csak még ezt lejátszom, megnézem, elolvasom. A pillanatnyi örömök háttérbe szorítják a józan ítélőképességünket, és az időnk feletti hatalmunkat. Egyéb indokok a hétköznapi lustaság vagy épp a rossz tapasztalatokból fakadó kudarctól való félelem. Akár félünk, akár elterelődünk, lesz idő, amikor szembesülünk a mulandóságunkkal. És ki tudja, akkor lesznek-e még lehetőségeink?

Türelmetlenség. Érthető, hogy instant társadalmunkban mindenre azonnal szükségünk van. Egyszerűen most kell és kész. Mégis vannak szituációk, mondjuk egy betegségből való felépülés, a ranglétrán való felkapaszkodás, egy szakítás feldolgozása, ahol nem várhatunk azonnali és teljes megoldást. Időt kell adnunk magunknak és a folyamatnak. Maga az élet egy nagy folyamat, amely egy rakás kisebb folyamatból áll össze. A felnövésünk, az oktatásunk, a párkeresés, a családalapítás, a karrier, rövidebb, hosszabb etapok váltakoznak, futnak egymással párhuzamosan. Ismerjük fel, mikor nélkülözhetetlen türelmet gyakorolnunk.

Figyelmetlenség. A türelmetlenség egy mellékzöngéje. A túlfeszített életstílusunk, az állandó időzavar, rohanás, nem engedi meg, hogy valamire osztatlan figyelmet fordítsunk. Mikor benne vagyunk az egyik tevékenységben, már a másikon jár az eszünk. Aztán csodálkozunk, ha hibákat vétünk. És ezt tesszük a kapcsolatainkban is. „Drágám, hallasz egyáltalán?”- jön a háborgó kérdés, amikor este otthon a telefonunkat nyomogatva hallgatjuk a párunk aznapi élménybeszámolóját. Bizonyára fontos a telefonunk mondandója, de akkor és ott, a velünk szemben lévő másik ember a legfontosabb. Ennek kimutatására a legjobb formula, ha figyelmünket 100%-ban neki adjuk.

Tiszteletlenség. Úgy vagyunk vele, hogy nekünk kijár a tisztelet. Ez igaz, hiszen valakik vagyunk. Meg letettünk már ezt azt az asztalra a kiürült kávéscsészénket túl. Tiszteljenek is. Azonban mindenki mást is megillet a megbecsülés. Hajlunk rá, hogy személyünket pótolhatatlannak tartsuk, a többieket meg a futottak még kategóriába soroljuk. Pedig mindenki valaki. Azért mert számunkra csupán vadidegenek, ők valakinek ugyanolyan fontosak, mint mi a környezetünknek. A saját szakmájukban lehetnek a miénkhez hasonló sikereik, de ha még sem, akkor is fontos részét alkotják a társadalomnak a munkájuk hozzájárulásával. Szélsőséges példa, de adott sürgős helyzetben, akár egy wc-s néni is életet menthet. Mások tisztelete, nem csökkenti, inkább növeli a mi megbecsülésünket is.

Miért ne üríthetnénk ki a gondolkodásmódunkat, mint a gardróbot? A sok szemét, hasztalan holmi elfoglalja a helyet olyasmiktől, aminek nagyobb hasznát vesszük. A rumli nyomasztó, a helyhiány érzetét kelti. Szabadítsunk fel helyet, hagy töltsék be az előrevivő dolgok. Igen, nem ennyire egyszerű rendet tenni a fejekben, de némi tudatossággal változtathatunk. Ahogy azt Basa Ágnes megfogalmazta; „Minden hozzájárul a rendetlenséghez: amit nem használunk, nem hordunk többé, nincs kedvünk vagy bátorságunk kidobni, vagy úgy gondoljuk, hogy egyszer jól fog még jönni. Talán neveltetésünk vagy régebbi tapasztalataink miatt, vagy mert kételkedünk képességeinkben, ragaszkodunk olyan megoldásokhoz, amelyek nem engednek továbbmozdulni az élet más területein sem, legyen az munka vagy akár párkapcsolat. Aki rendet rak, gyakorolja az elengedést, s ez segíti a mentális takarítást, ami a fejlődésünket szolgálja.”

 

 

 

Ha tetszett ez a poszt, akkor dobj ki pár pocsék megszokást, és oszd meg másokkal is ezeket a gondolatokat.

Fotó. Gary Chan, Unsplash