Mégis kinek a véleménye?

Emberek, akikre szükségünk van és akikre nincs

„Képtelenek vagyunk együtt élni dolgokkal úgy, ahogy vannak. A vélemények fontosabbak számunkra, mint a valóságos élet, és hajlamosak vagyunk rá, hogy inkább higgyünk a szavaknak, mint a tényeknek.” (Carl Gustav Jung)
priscilla-du-preez-xkkcui44im0-unsplash.jpg
Számít vagy sem mások véleménye? Érdekes kettősség ez. Egyszer azt mondjuk ne hallgassunk a károgókra, a negatívokra, akik bántanak minket, másszor még azt, hogy a siker attól függ mennyien értékelik, amit teszünk. Vagyis az irányunkban pesszimisták lényegtelenek, az optimisták létszükségletek. Most akkor mi van? Nem függünk másoktól, de mégis?

Hasonlítgatunk. Már gyermekkorunkban tapasztaljuk, hogy mennyire erős késztetés az iskolatársainkkal hasonlítgatni. Vannak szülők, akik rendre gyakorolják is ezt a nevelési elvet, és folyton a másik kölökkel példálóznak. Hisznek benne, hogy ezzel saját gyermeküket jó vagy jobb irányba terelhetik, és nem gondolnak bele, mennyire csorbulhat, a még amúgy is zsenge önbecsülésük. De ha a szülők nem is csinálják, bizonyára a kicsi számára is feltűnik, hogy mennyivel több dicséretet kap, aki jó valamiben. Nem vak, lát és hall, észleli miként példálóznak társával, emelik piedesztálra mindazok rovására, akik gyengébbek. Ez elindítja a méltóságát tipró vezérhangyát a fejében. Pedig mindenkinek vannak erősségei, csak meg kell találni őket.

Kritizálni könnyebb. Amikor küzdünk valamiért, jogosan szűkítünk a látóterünkön. Egyébként is kétségek gyötörnek, amint az addig nem járt utakon haladunk, hát még, ha minden felhorkanásra odafigyelünk. Mert kritikusaink jócskán lesznek. A vészmadárkodó családtagoktól kezdve, a féltékeny kollégákon át, a notórius kishitűkig, ontják ránk a véleményüket. Szerintük ugyan ez építő, de a helyzetünket tekintve inkább leépítő. Ne orroljunk rájuk, jusson eszünkbe, mennyivel könnyebb rosszat mondani bármilyen kezdeményezésről, mint az élre állni és tenni valami hasznosat, valami nagyot. Aki a könnyebb utat választja, azt rendkívül zavarja, ha mások nem így tesznek. Ezért is próbálja befolyásolni az igyekvőket, és lehúzni a szintjükre. Les Brown szerint; „Mások rólad alkotott véleménye nem kell, hogy a te valóságoddá váljon.” Hagyjuk figyelmen kívül a savazókat. Nem rájuk van szükségünk. De akkor kire?

Ki mondja? Amikor észrevételt tesznek ránk, jól nézzük meg ki az, a ki mondja. Mit ért el eddig? Kompetens a témában? Vajon csak rosszakaró trollként vegzál vagy hozzáértő személyként? Ha az utóbbi, miért mondja, amit mond? A kontroll ugyanis kifejezetten fontos. Egy külső szemlélő, egy szakember, egy edző, mentor, akinek a véleménye számít. Ő nem az arctalan tömeg, nem egy kibic, hanem egy specialista. Különbséget kell tenni a kéretlen véleményt nyilvánítók között és olyasvalaki közt, aki ténylegesen segítségünkre lehet a fejlődésünkben. Azért figyeljünk rá, hogy eljöhet az idő, amikor egy mentort is meghaladunk vagy újabbra lesz szükségünk.

Ne megfelelni akarjunk. Amikor alapjaiban tetszeni akarunk a környezetünknek, akkor tör ránk a megfelelési kényszer. A fő jelmondat: legyünk szimpik mindenkinek. Sosem jön össze. Részben, mert a felmerülő igények oly sokrétűek, hogy lehetetlen mindnek a kedvére tenni. Részben pedig, mert az erőlködés közben elveszítjük saját magunkat és csak egy elszürkült, bólogató figura leszünk. Egy fickó, aki nagyon akar tetszeni, ezért teper, mint a gép, de csak a külsőségekre és nem a valódi tartalomra helyezi a hangsúlyt. Népszerű, populáris, de végtelen felületes és üres, azaz feledhető marad.

Legyünk önmagunk. Mi kellünk a világnak. Mi kellünk a világnak? Ha van egyéniségünk, egy jó ötletünk, karizmánk, akkor igen. Amikor egyetlen embernek akarunk megfelelni és az saját magunk, akkor jó az irány. A tetszési indexünket nem általánosra kell hangolni, hanem egyedire hangszerelni és letesztelni, mennyiére értékelnek bennünket. Igen, a szűk közegünkben, mint a család, a szeretteink, lehet, hogy meg szeretnénk még felelni valakinek, valakiknek, de az korántsem egyenlő azzal, hogy az egész világnak a kedvébe járjunk. Ez a kötelezettség és felelősségtudat. De ezt tiszteletben tartva is meg maradjon a kivételes személyiségünk. Amiért lehet szeretni, vagy nem szeretni. Jobb, ha nem hagyjuk hidegen az embereket, mintha nem hagyunk bennük nyomot.

Szükségünk van emberekre. A sikerhez egyedül kevesek vagyunk. Az eléréséhez is és a megéléséhez is. Lesznek, akikkel együtt haladunk vállvetve az úton és lesznek, akik megbecsülik, értékelik a tetteinket. Az eredményeink mérvadója az mennyit tettünk, teszünk a világért. Minél többeknek okozunk örömet, segítünk, annál nagyobb sikerre számíthatunk. Innen nézve, nagyon is lényeges, hogy mit gondolnak rólunk mások. De a megítélésünk a mi gondolatainkban kezdődik. És nem kell mindenkinek jó véleménnyel lennie rólunk. Csak adjuk meg a véleményalkotás szabadságát a lehető legtöbb személynek, és a többi jön magától. Rutger Bregman szavaival élve; „Olyan jövőben hiszek, ahol munkánk értékét nem a fizetésünk nagysága határozza meg, hanem hogy mennyire ragyogunk az örömtől, és mennyi értelme van annak, amit teszünk. Olyan jövőben hiszek, ahol nem egy újabb értelmetlen munkára készít fel az oktatás, hanem az értelmes életre. Olyan jövőben hiszek, ahol nem kiváltság szegénység nélkül élni, hanem mindenki megérdemelt alapjoga.”

 

 

Ha a poszt olvasását követően véleményed formálódott a témában, bátran adj hangot neki. És ugorj be máskor is egy-két friss cikk elolvasására.

Fotó: Priscilla Du Preez, Unsplash