„Sokféle arcunk van. Kifelé mutathatjuk azt is, amellyel könnyebben elfogadnak. Az arcunk ezért fárad el estére, mert az izmait nem a bensőnk mozgatja, hanem a külső megfelelés kényszere.” (Müller Péter)
Az életben egy sor követelménynek kell megfelelnünk, de egészségesen szemlélve, ezek nem alakíthatnak ki bennünk megfelelési kényszert. Gyermekéveinkben árgus szemekkel figyeljük, hogy az általunk nagyra tartott szüleink, mikor, miért dicsérnek meg. Amennyiben elmaradnak a megfelelő formában tett dicséretek, akkor egyre inkább szomjazni fogjuk mások figyelmét. Akár függővé is válhatunk az emberek méltató szavaitól.

Kinek megfelelni és kinek nem? Az iskolában a gyermekünk a tanár elvárásainak megfelelően készíti el a leckét vagy biflázza be a tanulni valókat. A munkahelyen mi igyekszünk a munkánkat a lehető legjobban végezni, hogy maximálisan elégedettek legyenek velünk a főnökeink, illetve az ügyfelek. A felsoroltakban mintha némi ellenmondást fedeznénk fel. Azt mondjuk a gyermekünknek, hogy ne másokra hallgasson, ne a kegyeiket keresse, ugyanakkor természetesnek vesszük, hogy az iskolai által szabott kereteket, szabályokat betartsa, a tananyagot szigorúan a tanárhoz igazodva elsajátítsa. A paradoxon feloldozását a szabályozott életvitelünk jelenti. Azért, mert bizonyos dolgokban teljesítenünk kell a követelményeket, még nem feltétlenül jelenti, hogy mélyen gyökerező megfelelési kényszerben szenvedünk. Az életben találunk még olyan témákat jócskán, ahol a határvonal ehhez hasonlóan igen vékony az egészséges vagy káros kihatás tekintetében.

Másodlagos végeredmény. A megfelelni vágyás mindig görcsös és csak másodsorban szól az eredményről. Nem fontos, hogy miben érünk el valamit, csupán a számunkra releváns illető vagy közeg helyeslésére koncentrálunk. Ehhez persze teljesíteni kell, de az szinte mindegy mit és hogyan. Mert a cselekvés, a munka önmagában nem okoz örömet. Az igazi jutalom a végén kapott elismerés. Ha ez hiányzik, akkor következik az egészségtelen önostorozás. Nem vagyok elég jó. Nem vagyok jó neki. Megint rosszul csináltam. Letörve, begubózva sajnáljuk magunkat, de aztán újra nekifutunk, mert nagyon akarjuk, hogy az a valaki felfigyeljen ránk. Valójában saját magunkban van egy elvárás, hogy a megbecsülésünk feltétele az, hogy igazán jó munkát tegyünk le az asztalra. Ha ez nem történik meg, annak kizárólag az az oka, hogy nem dolgoztunk megfelelően. Ha mindig azt várjuk, hogy a feljebbvalóink elismerően bólintsanak, akkor nem nekik van elvárásunk felénk, hanem nekünk feléjük.

Hiányzó szeretet és nehéz szeretet. A betegségek nagy része a hiányon alapul. Nem táplálkozunk megfelelően, nem viszünk be elég vitamint, ásványi anyagokat és legyengül az immunrendszerünk. Mozgásszegény életmódot folyatunk, elhízunk, sajognak az ízületeink. Esetünkben a szeretethiány okozza a problémát, valamint a feltételhez kötött szeretet tapasztalása. Szinte kiált a lelkünk, hogy törődj velem, figyelj rám, szeress engem. Csak épp mellé tesszük azt is, hogy megteszem, amit kérsz, csak add meg a fontosságérzését. Ezt szoktuk meg, a környezetünk azt várta tőlünk, hogy a neki tetsző módon cselekedjünk, cserébe a figyelemért. Nagyon nehéz valakit szeretni, aki önmagát is csak akkor fogadja el, ha teljesítmény van mögötte. Pontosabban nem őt nehéz szereti, számára nehéz érezni, elfogadni, hogy szeretve van egyedül önmagáért, a létéért. És így a szerető félnek sem könnyű, hiszen ad ő önzetlen törődést, de a másik nem képes azt megragadni.

Felfedezett értékek és öröm a hétköznapokban. Kiutat találni ebből nem egyszerű. Kezdhetjük ott, hogy önvizsgálatot tartunk és felfedezzük az értékeinket. Igen, vannak erényeink. Jó tulajdonságok, gazdagító képességek, hasznos tudás. Valószínűleg ennek tudatában is vagyunk, de másoktól várjuk a megerősítést. Szükségtelen. Ha felismertük az erősségeinket, egy következő lépés azt belátni, hogy ezekkel a külső és belső jellemzőinkkel pozitív hatást gyakorolhatunk a világra. Dicséret, elismerés és visszajelzés nélkül is értéket adunk, szolgáltatunk. És ez adja meg a hétköznapi jó érzést, az út örömét. Lehet egy munkát anélkül is jól végezni, hogy bárkinek meg akarnánk felelni közben. Sem a főnöknek, sem a klienseknek. Dolgozhatunk kiválóan annak öröméért, hogy élvezzük, amit csinálunk és jók vagyunk benne. Látjuk az emberek elégedettségét, amit a munkánk gyümölcsével okozunk. Ez már maga a jutalom. Ha élvezzük, amit remekül végzünk, akkor a dicséret már csak hab a tortán. Ha megkapjuk jó, de anélkül is jól teljesítünk, és nem függünk tőle.

A megfelelési kényszer legnagyobb csapdája, hogy átvettük a valamikor ránk nehezedő terhet, és feltételekhez kötjük a megbecsülésünket. Talán, ma már senki sem olyan szigorú velünk, de a beidegződés miatt mi azok vagyunk magunkkal. És beadjuk magunknak, hogy az emberek is így viszonyulnak hozzánk. Ez nem igaz, ezt mi generáljuk. Vannak az életben szituációk, amikor helyt kell állni és megfelelni az elvárásoknak, de ez korántsem állandósult körülmény. Nem is kezelhetjük annak, nem lehet mindig, mindenkinek megfelelni. És nem is kell. Egyedül magunknak kell megfelelni, de nem az itt leírt maximalista értelemben. Inkább az önazonosság és a kiegyensúlyozott életvitel tekintetében. Amint azt Vámos Robi megjegyezte: „Ha mindenkinek meg akarsz felelni, végül saját magadnak nem fogsz megfelelni.”

Ez a bejegyzés nem fog mindenki ízlésének megfelelni, de ez így van jól. Ha neked tetszett, vitasd meg a környezeteddel a benne található gondolatokat.

Fotó: Freepik