„Az embernek önmagára is gondolnia kell. Úgy vélem, ez nem azonos az önzéssel. Csupán arról van szó, hogy akkor segíthetünk másokon, ha mi magunk rendben vagyunk.” (Simon Yates) 
Gyermekként kevés szabadsággal rendelkezünk, leginkább mások gondoskodásától függünk. Felnőttként aztán megnyílnak a szabadság kapui. Önellátók leszünk, bizonyos keretek között azt csinálunk, amit akarunk, a magunk uraivá válunk. Aztán párkapcsolatba kerülve, majd családot alapítva, lényegesen szűkülnek a kereteink. A kötelezettségeinek mellett nem foglalkozunk eleget egymással, illetve magunkkal. A kötelességekbe belefáradva, egyre kevesebb örömet találunk az életünkben. 

A családi kapcsolatok ápolása. Törődünk kell a szeretteinkkel, ezt tudjuk. Kellenek a közös programok a párunkkal, a gyerekkel, gyerekeinkkel. Ez építi erőssé és összetartóvá a családunkat. A gyermeknek például fontos, hogy jelen legyünk a fellépésein, a versenyein. Természetes, hogy a számára legfontosabb embereknek meg akarja mutatni mit tud, mit ért el. Büszkeséggel tölti el, ha látjuk az eredményeit. Van benne megfelelési vágy a szülei felé, bár mindig fontosabb, hogy ő büszke legyen magára, mint, hogy mi azok legyünk rá. Érdemes ezt tudatosítani benne. És lényeges a társunkkal kettesben eltöltött idő is. De most kicsit elmélkedjünk arról, hogy miért kell saját magunknak is időt adnunk? 

A változó család. Míg családalapítás idején bővülünk, évtizedek múlva megfordul ez a tendencia. A gyermekeink megtanulnak repülni és elhagyják a fészket. Ha a nevelés időszakában elhanyagoltuk a kedvesünkkel és a magunkkal való törődést, akkor egyedül maradunk. Elvileg ketten maradunk, gyakorlatilag azonban egyedül. Ha magunkkal sem foglalkoztunk, akkor igen elvesztettek leszünk. Nem áldozhatunk fel mindent a család oltárán, mert a család nem egy állandó, hanem folyton változó, mozgásban lévő közösség. Születések, elhalálozások, felnövések, házasságok, válások tarkítják. Hol kisebb, hol nagyobb egység. Gondoskodni kell róla, ápolni, mert itt vagyunk és leszünk mindig otthon, ebben a támaszt adó, szerető környezetben. De nem rendelhetünk minden alá neki. 

Tökéletes elvárások. Van korunkban egy nagyon erős nyomás rajtunk. A makulátlan szülő, és család képe. A modern szülő mindig jól néz ki. Kipihent, türelmes, mosolygós, sikeres, állandóan a gyermeke rendelkezésére áll és mindenben támogatja a szülői közösséget. Ha nem ilyenek vagyunk, akkor kellemetlenül érezzük magunkat. Márpedig a legtöbben nem ilyenek vagyunk. Felesleges is ezen stresszelni. Ha ennek az irreális képnek szeretnénk megfelelni, akkor átengedjük az irányítást a külsőségeknek. Olyasmiknek, amelyek önmagunk és alapvető emberi jogaink feladásához vezetnek. Többek közt jogunk van fáradtnak és idegesnek lenni. Ha az idealizmusra törekszünk, akkor a valós igényeinkről lemondunk. 

Öngondoskodás. Az említettek okán gyakran már akkor is bűntudatunk ébred, ha otthagyjuk a családunkat, hogy egy kicsit magunk legyünk. Mondjuk, sportoljunk vagy kiszellőztessük a fejünket. Fordítsuk át az erről való gondolatainkat egy más nézőpontba. Ilyenkor nem elveszünk a szeretteinktől, időt és figyelmet, hanem adunk nekik, egy mentálisan egészséges, feltöltődött és kiegyensúlyozott családtagot. A jól működő családban az egyének testi és lelki közérzete egyensúlyban van. Ha a család egyik tagja jógázni akar a másik meg fallabdázni, akkor hagy csinálja mindenki, amitől jobban érzi magát. Ha egyikük későn fekvő a másik korán, akkor ezt tolerálják a másikban. Akkor tudunk pihenni, kikapcsolódni, ha a számunkra megfelelő formában tesszük ezt meg. Az így megújult energiánkat pedig visszaforgatjuk a családunk életébe. 

Szükséges együttműködés. Szóval, ne legyen bűntudatunk. És azt se engedjük, hogy bárki is bűntudatot keltsen bennünk. Ha közeli hozzátartozónk, párunk, gyermekünk teszi ezt, az érzelmi manipuláció, ami annak a jele, hogy valami nem stimmel a kapcsolatunkban. Arra tettünk esküt, vagy legalábbis kötöttünk szövetséget, hogy kiállunk egymás mellett jóban és rosszban egyaránt. Támogatnunk kell a párunk azon kezdeményezéseit, amelyek az ő jóllétét szolgálják. És ennek a hozzáállásnak kölcsönösnek kell lennie a részéről is. Egy bizalmon és szereteten alapuló párkapcsolatban ezek egyértelmű megnyilvánulásai a másik iránti odafigyelésnek, törődésnek, mely a viszonyunk további erősödéséhez vezetnek. Amikor a kapcsolatban élők nem hanyagolják el magukat, azzal nem csak saját személyüket becsülik meg, de egyben a választottjukat is. 

Természetesen gondoskodunk a családunkról és a szeretteinkről. Mi magunk is a család része vagyunk, ezért legyen ilyen természetes az önmagukról való gondoskodás is. Nem szükségszerű, hogy a kötöttségek gúzsba kössenek és elhanyagoljuk magunkat. Teremtsünk alkalmat, időt, ezzel biztosítva jobb közérzetet, több örömet, nagyobb harmóniát. A körülöttünk lévők élete is gazdagabbá válik, ha egy energikus és boldog ember gondoskodik róluk. Egy olyan ember, aki igazán jól érzi magát a bőrében. Amint erre Buda László is figyelmeztet: „Aki elhanyagolja a saját testével való kapcsolatot, és lemond az önmagával folytatott szeretetteli, együttérző kommunikáció lehetőségéről, idővel egy merev, rideg, önkritikus belső világban találhatja magát, ahol nem jó érzés időzni, ahonnan menekülni kell. A lelkünk mélyéről fakadó igazság elhalkul, míg a test üzenete - hiába egyre hangosabb - zavaros és érthetetlen marad. Pedig jó tudni, hogy ha eltévedünk saját lelkünk útvesztőiben, a testünk ott van, mint végső iránytű, mely hűségesen tükrözi rólunk mindazt, amit a tudatunk elől igyekszünk elrejteni.”

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor törődj magaddal, ha eddig nem tetted volna. 

Fotó: Drazen Zigic, freepik