„Nem maguk a tapasztalatok azok, amiktől bölcsek leszünk, hanem a megtapasztalt eseményekre adott reakcióinktól leszünk bölcsek; és ezek segítenek egésszé válni, hozzák meg a bölcsességet és önazonosságot.” (Jane Fonda)
A siker képletéhez sokan sok mindent hozzátettek már, vagy épp elvettek belőle. Gyakran nagyon egyszerű tevékenységek és szokások visznek előre minket. Ám hiába rendelkezünk ezek ismeretével, az alkalmazásukkal hadilábon állunk. Ugyanis minden sikerreceptet felülír a beállítódásunk, amely alapból meghatározza, mennyire vagyunk és leszünk fogékonyak az eredményességre.

„Nem a dolgokat kell jól csinálni, hanem jó dolgokat kell csinálni.” (Peter Ferdinand Drucker)

„Keresünk agilis, önállóan dolgozó, kreatív, jó kezdeményezőkészségű és kiemelkedő kommunikációs képességekkel rendelkező munkatársat.” Néhány olyan kritérium, amelyek korunk állásajánlataiban rendszeresen visszaköszönnek. A probléma az, hogy ezek a jól hangzó és ígéretes jellemzők, nem igazán fedik le a valós igényeket. Vegyük szemügyre kicsit ezeknek a kifejezéseknek a valódi arcát, a cégek szükségletének fényében. Alább összeszedtem pár gondolatot, mit érdemes fontolóra vennünk, mikor keressük a számunkra megfelelő munkát, vállalatot.

„Az írás annyit tesz, mint magunkat olvasni.” (Max Frisch)
Az okostelefonok egészen új szintre emelték a kommunikációnkat. Az első generációs mobilok megjelenésével, leginkább az volt az újdonság, hogy elérhetőkké váltunk, beszélgethettünk anélkül, hogy helyhez lettünk volna kötve. A mai mobiltelefónia már sokkal kevésbé szól a beszélgetésekről, mint az állandó online jelenlétről. Megosztások, like-olások és a rövid írásos üzenetek jellemzik korunk információcseréjét. Ám még a lényegretörő félmondatok világában sem felejtkezhetünk el arról, hogy mennyire fontos írásban is a megfelelő formában társalognunk.

"Senki sem különleges, de közben mindenki egyformán az." (Amy Harmon)
Nincs két egyforma ember a Földön és ez így van jól. Mind különlegesek vagyunk, egyediek és megismételhetetlenek. Varázsunk személyiségünkben rejtőzik. Élünk ezzel az erősségünkkel? Kihasználjuk az egyéniségünk nyújtotta különleges előnyöket, hogy sikeresebbek legyünk?

„A világon a legjobb kifogás a hibáztatás. Feljogosít minket arra, hogy korlátoltak és kicsinyesek maradjunk anélkül, hogy bűnösnek éreznénk magunkat.” (David R. Hawkins)
Hibáztatni másokat rendkívül kényelmes dolog. Széttárni a karunkat és rámutatni, hogy nem mi vagyunk a felelősek, leegyszerűsíti az életünket. Azonban valóban előnyös számunkra ez a viselkedés? A pillanatnyi megkönnyebbülés okozta fellélegzés még korántsem jelenti azt, hogy nincs problémánk. Talán sokkal inkább van problémánk, vagy problémáink, amelyek hozzáállásunknak köszönhetően nem is kerülnek megoldásra. Nézzük meg, hogy a különböző élethelyzetekben ki is a hibás, ha nem mi? Mit nyerünk vagy épp vesztünk ezzel a magatartással?

"Könnyeinken keresztül messzebbre látunk, mint a teleszkópon át." (George Byron)
Az élet megszelídíthetetlen hullámvasútként bánik az érzelmeinkkel. Egyszer a boldogság kábulatában leledzünk, másszor a végtelen gyötrelem bugyraiba merülünk alá. Ahogy haladunk előre az utunkon, valószínűleg egyre több minden érint meg minket negatívan. Vannak időszakok, amikor csak a túlélés a célunk. Vajon segíthetünk-e magunknak bármivel is abban az időszakban, amikor nagyon mélyen vagyunk?

„A gyermeknek nem feltétlenül válik hasznára, ha okosnak titulálják az óvodában és az iskolában. Sőt a magasztalás akár a teljesítmény csökkenését is előidézheti. A dicséretet hallva ugyanis a gyermek sokszor felhagy az adott tevékenységgel - ugyan minek rajzoljon tovább, ha már így is gyönyörűen rajzol?” (Stephen Grosz)
Amikor gyermekünket megdicsérjük eszünkbe sem jut, hogy talán többet ártunk vele, mint használunk. A szülői boldogság legbüszkébb pillanatai azok, amikor csemeténk elismerést kap. Akár mi magunk dicsérjük, akár mások teszik ezt, anya és apa lelke az egekig szárnyal. Ezeket a mámoros momentumokat fogjuk kicsit megingatni. Mert bizony nem mindegy mit dicsérünk.

„Nem a saját hatalma tesz valakit nagyszerű vezetővé, hanem az a képessége, hogy másokat naggyá tud tenni.” (John C. Maxwell)
A vezetés évezredek óta az emberiség egy jelentős misztikuma. Vezetői stílusok, karizmatikus vezetők, akik számottevően dominálták a történelmünk forgásának kerekét. Nem vagyunk híján, sem hazai, sem külföldi példákban. Bővelkedünk olyan prominens személyiségekben, akik figyelemreméltó és nagy dolgokat hoztak létre, mozgattak meg. Erős kezű emberekről beszélhetünk, akik az akadályok ellenére is megvalósították az elképzeléseiket. Hódítók, politikusok, feltalálók, sportolók, a kiemelkedő vezetők az élet és a szakmák legkülönbözőbb területein felbukkannak. De soha nem egyedül, hanem mások részvételével. Éppen ez teszi őket igazi vezetővé. Mit tehetünk, hogy vezetőként közelebb kerüljünk az emberekhez és minél több emberre gyakorolhassunk befolyást?

"A tehetség csendben alakul ki, de a jellem a világ viharaiban." (Johann Wolfgang von Goethe)
Korunk médiájában gyakran felbukkan a jellemtelen szó. Szinonimái, erkölcstelen, elvtelen, romlott, gerinctelen. Elég hatásvadász kifejezések ezért figyelemfelkeltő szalagcímnek kiválóak. Az ellentétes pólusról azonban ritkábban teszünk említést. A jellemesség abban a világban is értéket képvisel, ahol a gyors és azonnali siker, frivol sellőként csábítóan veszi le az embert a lábáról, majd húzza le a moralitás mélyébe. A könnyen jött hírnév, dicsőség, minden esetben csak ideig óráig tart, ha nem párosul szilárd etikai alapokkal és fejlődőképes nyitott személyiséggel.

„Apám hitt abban, hogy a veleszületett tehetség semmit sem jelent, és hogy a siker 99%-ban kemény munkával érhető el. Egyetértek vele.” (Polgár Zsuzsa)
Legtöbbünket kisgyermekkora óta kíséri egy vagy több megítélés. A környezetünk már korán felismeri, hogy miben vagyunk jók vagy rosszak és ennek megfelelve, címkéket ragasztanak ránk. „Ez a gyerek szépen rajzol.” „Ennek meg remek a ritmusérzéke.” Hasonló mondatok tömege hagyja a bölcs felnőttek száját, akik ez alapján, fejben kiállítanak rólunk egy bizonyítványt, hogy mihez van jó érzékünk. A szüleink nagy elánnal büszkén terelgetnek is abba az irányba, amire úgy tűnik, hivatottak vagyunk. A legjobb szándék vezérli őket, de attól még jogosak a következő kérdések. Vajon ez az elsődleges véleményformálás valóban megpecsételi a sorsunkat? Mennyire befolyásolja mások véleménye a jövőnket? És a tehetségünk előny vagy hátrány? Hogyan fordíthatjuk igazi áldássá?