"Könnyeinken keresztül messzebbre látunk, mint a teleszkópon át." (George Byron)
Az élet megszelídíthetetlen hullámvasútként bánik az érzelmeinkkel. Egyszer a boldogság kábulatában leledzünk, másszor a végtelen gyötrelem bugyraiba merülünk alá. Ahogy haladunk előre az utunkon, valószínűleg egyre több minden érint meg minket negatívan. Vannak időszakok, amikor csak a túlélés a célunk. Vajon segíthetünk-e magunknak bármivel is abban az időszakban, amikor nagyon mélyen vagyunk?

„A gyermeknek nem feltétlenül válik hasznára, ha okosnak titulálják az óvodában és az iskolában. Sőt a magasztalás akár a teljesítmény csökkenését is előidézheti. A dicséretet hallva ugyanis a gyermek sokszor felhagy az adott tevékenységgel - ugyan minek rajzoljon tovább, ha már így is gyönyörűen rajzol?” (Stephen Grosz)
Amikor gyermekünket megdicsérjük eszünkbe sem jut, hogy talán többet ártunk vele, mint használunk. A szülői boldogság legbüszkébb pillanatai azok, amikor csemeténk elismerést kap. Akár mi magunk dicsérjük, akár mások teszik ezt, anya és apa lelke az egekig szárnyal. Ezeket a mámoros momentumokat fogjuk kicsit megingatni. Mert bizony nem mindegy mit dicsérünk.

„Nem a saját hatalma tesz valakit nagyszerű vezetővé, hanem az a képessége, hogy másokat naggyá tud tenni.” (John C. Maxwell)
A vezetés évezredek óta az emberiség egy jelentős misztikuma. Vezetői stílusok, karizmatikus vezetők, akik számottevően dominálták a történelmünk forgásának kerekét. Nem vagyunk híján, sem hazai, sem külföldi példákban. Bővelkedünk olyan prominens személyiségekben, akik figyelemreméltó és nagy dolgokat hoztak létre, mozgattak meg. Erős kezű emberekről beszélhetünk, akik az akadályok ellenére is megvalósították az elképzeléseiket. Hódítók, politikusok, feltalálók, sportolók, a kiemelkedő vezetők az élet és a szakmák legkülönbözőbb területein felbukkannak. De soha nem egyedül, hanem mások részvételével. Éppen ez teszi őket igazi vezetővé. Mit tehetünk, hogy vezetőként közelebb kerüljünk az emberekhez és minél több emberre gyakorolhassunk befolyást?

"A tehetség csendben alakul ki, de a jellem a világ viharaiban." (Johann Wolfgang von Goethe)
Korunk médiájában gyakran felbukkan a jellemtelen szó. Szinonimái, erkölcstelen, elvtelen, romlott, gerinctelen. Elég hatásvadász kifejezések ezért figyelemfelkeltő szalagcímnek kiválóak. Az ellentétes pólusról azonban ritkábban teszünk említést. A jellemesség abban a világban is értéket képvisel, ahol a gyors és azonnali siker, frivol sellőként csábítóan veszi le az embert a lábáról, majd húzza le a moralitás mélyébe. A könnyen jött hírnév, dicsőség, minden esetben csak ideig óráig tart, ha nem párosul szilárd etikai alapokkal és fejlődőképes nyitott személyiséggel.

„Apám hitt abban, hogy a veleszületett tehetség semmit sem jelent, és hogy a siker 99%-ban kemény munkával érhető el. Egyetértek vele.” (Polgár Zsuzsa)
Legtöbbünket kisgyermekkora óta kíséri egy vagy több megítélés. A környezetünk már korán felismeri, hogy miben vagyunk jók vagy rosszak és ennek megfelelve, címkéket ragasztanak ránk. „Ez a gyerek szépen rajzol.” „Ennek meg remek a ritmusérzéke.” Hasonló mondatok tömege hagyja a bölcs felnőttek száját, akik ez alapján, fejben kiállítanak rólunk egy bizonyítványt, hogy mihez van jó érzékünk. A szüleink nagy elánnal büszkén terelgetnek is abba az irányba, amire úgy tűnik, hivatottak vagyunk. A legjobb szándék vezérli őket, de attól még jogosak a következő kérdések. Vajon ez az elsődleges véleményformálás valóban megpecsételi a sorsunkat? Mennyire befolyásolja mások véleménye a jövőnket? És a tehetségünk előny vagy hátrány? Hogyan fordíthatjuk igazi áldássá?

„Ha Ön házasságban él, két ember legkülönlegesebb kötelékét választotta. A házasság néha a tökéletes öröm mámorát jelenti, máskor inkább gyógyíthatatlan betegségnek tűnik. Egy-egy hosszabb ideje tartó házasság bejárja a két pólus közti teljes érzelmi skálát.” (Gary Chapman)
A tél hosszas vergődését követően végre beköszöntött a tavasz. A nappalok egyre hosszabbak, a hőmérséklet egyre magasabb, a növényzet egyre zöldebb, tehát hamisítatlanul itt a jó idő. Egyben itt az ideje annak is, ha leült volna a kapcsolatunk, akkor szakadjunk ki a depresszív korszakból és pezsdítsük fel viszonyunkat. A nyitó idézettől eltérően nem csak a házasságok, de az együttélések is széles spektrumban próbára teszik a párok idegrendszerét. Néhány ötlet a felfrissítésre. Figyelem, az alábbi javaslatok nem függenek attól, milyen évszakot írunk. Az év bármely szakában kellemesebb klímát hoznak az intim szféránkba.

„Élünk máról holnapra és várunk, terv és cél nélkül visszük dolgainkat, csak éppen, hogy meg tudjunk élni ma, mert a holnap már valami furcsa várakozás ködébe vész, mely ha nem lenne: értelmét vesztené létezésünk ezen a világon.” (Wass Albert)
Zavarba ejtő kifejezés ez a tervezés szó. Olyan hivatalos. Képzett, nagy tudású mérnökök szoktak tervezni komoly dolgokat, tárgyakat, eszközöket. Ebből kifolyólag kissé misztifikáljuk az értelmét, és távolságtartóan kezeljük, mintha ez kevesek privilégiuma lenne, nem a mi hétköznapjaink része. Pedig, ha mi nem tervezünk magunkkal, akkor valaki más fogja megtenni és annak a valaki másnak a terveiben fogunk szerepelni. A legtöbben csak éldegélnek, bizakodnak, ahogy Atul Gawande is megfogalmazta; „A remény nem terv, mi mégis azzal tervezünk.”.

„Az élet nem probléma, amelyet meg kell oldani, hanem valóság, amelyet meg kell tapasztalni.” (Sören Kierkegaard)
Mindannyiunknak kijutott belőle. Kinek több, kinek kevesebb, de rendelkezünk vele. A problémák életünk részei. Ezért ajánlatos pozitívan állni hozzájuk. Ahogy a megoldásukhoz is. Ők ketten egységet alkotnak, azzal a misszióval, hogy a mi személyes fejlődésünket szolgálják. Kérdés, mi fogékonyak vagyunk-e a tanításaikra? Hogyan állunk a problémákhoz, és miként birkózhatjuk le őket?

„Aki egy életen át hajszolja magát, csak a halálát hajszolja.” (José Narosky)
Rohanni menő. Hajszolni a sikert nagyon menő. Állandóan elfoglaltnak, elérhetetlennek, zsúfoltnak lenni igazi menőség. Végül majd az egészségünk lesz erre az egészre rámenő. Harmatgyenge buta szóvicc, de a hajszolt életmód már koránt sem az. Miért kéne, hogy komolyan vegyük a pihenést?

„Sokszor döntő a kívülről jött biztatás, ösztönzés, hogy újból hinni tudjuk: jobb lehet, és jobb is lesz, ami jön; a gondolat, a mondat, a szó, képes robbanásszerűen pozitív hatást gyakorolni az egyénre.” (Jorge Bucay)
Babakorban a biztatás teljesen természetes. Ebben az időszakban minden egyes büfizést dicséret kísér, arról ne is beszéljünk, hogy mi történik akkor, amikor megteszi a kicsi az első lépéseit. Focidrukkereket megszégyenítő hangos és mámoros ovációval buzdítják a szülők a csemetéjüket, a legapróbb mozdulatot is elismeréssel jutalmazva. Később aztán jócskán visszafogjuk a másokat ösztönző megnyilvánulásainkat. Pedig nem kéne.