„Minden nap teszünk egymás felé valami egyszerű, kedves gesztust. Egyszerre nincs ebben semmi lélegzetelállító, de az évek során valami felmérhetetlent hoz létre.” (Charlie Shedd)

Nemrég hallottam egy előadáson, hogy a kapcsolatokat ne vegyük természetesnek. Dolgozzunk rajtuk. Folyamatosan Ez nagyon igaz a párkapcsolatunkra is. Tegyük szívünkre a kezünket. Ismerős a szituáció, amikor egy párkapcsolat bimbózásakor a csillagokat is lehoznánk a másiknak az égről? És később? Amikor a ledobott cuccainkat nem vagyunk hajlandók elpakolni a családi békéért? Akkor hol vannak a csillagok? Fényévekre…

„A megbocsátás fantasztikus tulajdonsága az emberi agynak. Ez adja meg a béke, a kiegyezés lehetőségét az emberek között.” (Vizi E. Szilveszter)

Mindannyian hordozunk magunkkal terheket. Sérülések, bántódások, fájdalmak, amelyek az évek során valahol ránk ragadtak, és azóta sem tudjuk levakarni magunkról őket. Némelyek olyan régen estek meg, hogy nem is vagyunk tudatában, még mindig benne vannak valamelyik zsebünkben. Nem szeretném elbagatelizálni a témát, mert léteznek valóban súlyos törések, melyek befoltozásához szakember segítségére van szükség. De kicsit könnyíthetünk a helyzetünkön azzal, ha a hétköznapibb kellemetlenségeket azonnal kezelni tudjuk, és nem növeljük tovább a nyűgjeinket.

“Az összetűzés mindig a második szóval kezdődik.” (japán közmondás)

Talán csak a Monty Python nagyszerű és méltán híres „Vita szoba” jelentében van értéke a vitatkozásnak. Dale Carnegie szerint, bármely vitának csak egyetlen módon tudjuk hasznát venni, ha elkerüljük. Mégis napról napra kerülünk olyan helyzetbe, amikor bölcsebbek lennénk, ha befognánk a szánkat, mégsem tesszük. Pedig senkinek sem lehet mindig igaza.

„Megteszek mindent, amit csak tudok, a tőlem telhetőt nyújtom, és így akarok tenni egészen az utolsó pillanatig. Ha a végén kiderül, hogy igazam volt, akármit is hozzanak fel ellenem, nem számít. Ha az derül ki, hogy tévedtem, tíz angyal is megesküdhet rá, milyen jó voltam, az sem változtat a lényegen.” (Abraham Lincoln)

„Nem én voltam!” „Ő kezdte!” „Nem tehetek róla.” Ezeket a mondatokat már gyerekfejjel hamar elsajátítjuk, amikor feszegetjük a határokat. Tudjuk nem szabad, de csak azért is bepróbálkozunk. Aztán amikor összetörik, leomlik, eltűnik, kipukkad, elszakad, kiesik, akkor nézünk ártatlanul; „én hozzá sem értem.”

"Meg kell tanulnunk, nincs ismeretlen, csak átmenetileg feltérképezetlen" (James T. Kirk kapitány a Star Trek: Mindenen túl című filmben)

Félünk tőle, mint a tűztől. Vagy még annál is jobban, mert a tűz jellemét ismerjük, de ennek a fogalomnak a mibenlétét nem. Titokzatos és megfoghatatlan. Kiismerhetetlen és éppen ezért veszélyes. Mégis, a világ nem működik nélküle. Mindent meghatároz, mindenre rányomja a bélyegét, és mindent irányít. Teljes jogú hatalommal rendelkezik. Vajon jogosan tartunk tőle? Megalapozottan kerüljük nagy ívben?

„A példamutatás nem az egyik módja az emberek befolyásolásának, hanem az egyetlen.” (Albert Einstein)

Gyakran vezető alatt valamilyen irányítóra gondolunk, egy főnökre, edzőre, aki megmondja, mit, hogyan csináljunk. Olyan tevékenységként aposztrofáljuk, amely kevesek kiváltsága. Utat mutatni, irányítani valamit vagy valakit felelősség. Azonban John C. Maxwell vezetési tanácsadó, előadó és író szerint a vezetés nem jelent mást, mint hatással lenni másokra.

„A kapufa éle mindig igazságos, mert annak lövése pattan be, aki a hétköznapokon többet tett a győzelemért.” (Kemény Dénes)

Elkezdődtek a riói nyári olimpiai játékok, az egész világ sportlázban ég. Csodáljuk a végső határaikat feszegető olimpikonokat, az emberfeletti erőfeszítéseket és a kiemelkedő teljesítményeket. Kitartó munka éveken át, amelynek a végén századmásodpercek döntenek a csillogó érmek sorsáról. Mit tanulhatunk az atlétáktól és az ő elszánt hozzáállásukból? Hasznosíthatjuk-e hétköznapjainkban a tudásukat?

„Az apró lépések idővel hatalmas mérföldkövet jelentenek. A fejlődést centiméterekben, nem hatalmas ugrásokban lépjük meg.” (John C. Maxwell)

Feszegessük még egy kicsit a célállítás témakörét, kicsit kézzelfoghatóbb, gyakorlatiasabb szempontból. Mit vegyünk figyelembe, amikor úgy döntünk, hogy szándékosan rohamot intézünk a kényelmünk ellen? És hogyan állítsunk fel tervet a kívánt eredmények elérésére?

„Neki könnyű, mert jókor jó helyen volt.” „Én sosem jutok el oda. Nem engedhetem meg magamnak.”

Kiben ne merültek volna fel ezek a mondatok? Talán mindannyian találkoztunk már velük. Emberi gyarlóságunk hajlik arra, hogy mások sikereit valami szerencsés véletlennek tudjuk be. Ez vajon tényleg így van, vagy valami más rejlik az eredmények mögött? Valójában min múlik, hogy ki, hova jut az életben?

„Annyi teendőm van ma is, azt sem tudom, hol kezdjem.”

Ismerős mondat? Előfordul, hogy kicsit feltorlódnak a nyakunkra a tennivalók. Vagy az sem ritka, ha napról napra több feladattal kell megbirkóznunk, mint amivel elbírunk. Mit tehetünk ebben az esetben?