„Mindnyájunkban van valami, ami azt akarja, hogy boldogtalanok legyünk. Képzeletbeli problémáinkból emiatt gyakran valódi probléma lesz. Valódi problémáinkat pedig erősen eltúlozzuk miatta.” (Benjamin Hoff)
A tulajdonunkhoz állhatatosan és kitartóan ragaszkodunk. Mindaz, amit megszereztünk, kemény munka árán lett a miénk, így ez nem csoda. Ám a problémáinkba is két kézzel kapaszkodunk, nehogy valaki elvegye tőlünk. Oly eltökélten öleljük a keblünkre, mintha nem akarnánk tőle megszabadulni. És ez bizony számtalanszor így is van. Néhány indok, amelyek miatt erősen kötődünk hozzájuk.

Mert ismerősek. Küzdünk velük egy idei már, és nem jutunk dűlőre. Pontosabban gyömöszöljük egymást. Mert megoldásra nem törekszünk. Mintha tudnánk, ha ezen átlépünk, akkor majd jön más, esetleg nagyobb, fájdalmasabb és azt nem akarjuk. Inkább maradunk a jól bevált és ismert, régi gondunknál. Van az régi vélekedés, hogy ha mindenki belerakná egy zsákba a nehézségét és letennénk egymás mellé őket, hogy szabadon választhassunk közülük, a végén mindannyian a saját pakkunkkal mennénk haza. Hiába, a változástól még a problémáknál is jobban ódzkodunk.

Nélkülük üres lenne az életünk. A bajok mozgatják a világot. A legtöbb találmány, fejlesztés, fejlődés annak köszönhető, hogy valahol valaki elégedetlen volt valamivel. Annyira felmérgesítette az adott helyzet, hogy végül kitalált rá valami megoldást. Az emberiség ezektől jut előbbre. A mi kis mikrokörnyezetünk is igényli a dilemmákat. Igaz, nem feltétlenül a megoldásorientáció végett, hanem mint az agy rágógumija. Amíg van min kérődzni, addig huzamosabb ideig leköti valami a figyelmünket. A gondolatainkban nem lehet légüres tér, hát gondoskodunk róla, hogy ne is legyen. Wayne Dyer szerint; „Becslések szerint naponta mintegy hatvanezer különálló gondolat fordul meg a fejünkben. A valódi probléma az, hogy ugyanaz a hatvanezer gondolatunk van ma is, ami tegnap volt.”

Együttérzést váltunk ki. Az áldozati szerepkörbe lépve számíthatunk a többiek együttérzésére. Mintegy járulékos hatásként megkapjuk a környezetünk figyelmét. Áldozatnak lenni ezért jó. Fontosnak érezzük magunkat, törődnek velünk, megértést tanúsítanak. Nyűgjeink felébresztik az részvétet szorult helyzetünk iránt és arra sarkallnak másokat, hogy empatikusak legyenek. És nem vagyunk restek ezzel akár vissza is élni. Mert olyan jó, amikor mások vigasztalásával melengetjük sajgó lelkünket. Ahogy Charlotte Bronte is megfogalmazta; „Az együttérzés, ha külső jele nincs is, azért nem kevésbé jóleső és megnyugtató.”

Nem kell tennünk semmit. Bizonyára találkoztunk már azzal, amikor beszélgetve egy panaszkodó ismerősünkkel megpróbáltunk felvetni egy javaslatot a gondjai orvoslására. Ő pedig a továbbiakban azt kezdte részletezni, hogy ez meg az nála miért nem működik, nem járható út, meg különben is. Amíg nincs meg a megfelelő megoldás, nem kell csinálnunk semmit. Ez kényelmes. Csupán kifogásokat kell gyártanunk. Abba pedig igazán találékonyak vagyunk. A legtöbb ötletre meglesz az ideális kibúvó, hogy miért nem ideális számunkra. És ami fő, nem kell a tettek mezejére lépnünk.

Leveszi a felelősség terhét rólunk. Amíg nem ismerjük el egy adott problémával kapcsolatban, hogy nekünk is részünk van benne, addig nem fogjuk legyőzni. Ha a kialakulásában nem is, de a tartósításában részt vállaltunk, vállalunk. A felfogásunk szerint, ha mi nem vagyunk felelősek, akkor csak más valaki lehet az. „A világon a legjobb kifogás a hibáztatás. Feljogosít minket arra, hogy korlátoltak és kicsinyesek maradjunk anélkül, hogy bűnösnek éreznénk magunkat.” mondotta David R. Hawkins. Más nyakába varrjuk a dilemmánk felelősségét, valamint annak a megoldási lehetőségét is. Ezzel állandósítjuk a helyzetünket. Az már egy további kérdés, hogy ezzel ráruházzuk egy másik emberre a mi sorsunk alakulását is.

Problémákra szükségünk van. Arra is, hogy legyűrjük őket. Általuk nőhetünk fel, léphetünk egy következő fokra a sikerünk, a boldogságunk vagy épp az emberi fejlődésünk lépcsőjén. Ma és holnap azzal haladhatjuk meg a tegnapot, ha megfelelünk a személyes kihívásainknak. Amint konzerváljuk a gondjainkat, egy helyben kezdünk topogni. Bár rendkívül lakályos, hosszútávon mégis boldogtalanságot hoz magával. Mert nem haladunk semerre. Ha felismerjük magunkon a fenti jellemzők valamelyikét, akkor sürgősen vegyük fontolóra, vajon valóban bekebelezett-e a probléma minket. Ne ragaszkodjunk hozzá, cseréljük le egy másikra, majd egy újabbra, egy újabbra és így tovább. Bagdy Emőke szavaival; „Nincs tökéletes, probléma nélküli élet, a küzdésmentes jólétben elpuhulna a test, és elbutulna az elme. Nem azok az életélvezők, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni abból, amijük van.”

Ha te is a legjobbat hozod ki az adott szituációkból és elnyerte tetszésed ez a cikk, akkor csatlakozz hasonló írásokért az oldal követőihez.