Majd elválik
Miért nem igazán tartósak a párkapcsolataink?
„Azért kell dolgoznunk a házasságunkon, mert hisszük, hogy értékes, nem pedig azért, mert próbáljuk értékessé tenni.” (Mark Gungor)
A tartós párkapcsolat, a jó házasság nem a szerencse műve. Ahogy az sem, ha nem működik a viszonyunk. Ez nem egy önjáró gépezet, tevőleges részünk van benne, hogyan szuperál. Akár jó, akár rossz, annak oka van. A sok válásnak és szakításnak szintén oka van. Mielőtt a szétköltözés okozta traumát, és ezzel együtt egy újabb kudarcélményt bevállalnánk nézzük meg, miből fakad a kapcsolatunk megromlása.
Nem törekszünk a tartósságra. A világ, amelyben élünk ennek az ellentétét sulykolja belénk. Az ezeréves háztartási gépek gyakran még ma is futnak, de az újabbak pár év alatt feladják. A tejen kívül már semmi sem tartós. A fogyasztói társadalom vesz, használ, elhasznál, kidob és újat vesz. Ez a kapcsolatainkban is megmutatkozik. Összejövünk, de jó nekünk. Probléma merül fel, még sem olyan jó nekünk. Cseréljük le, úgy jobb lesz nekünk. De nekem mindenképp. Míg régebben megjavították az elromlott dolgokat, ma lecserélik.
Lázadunk. Amíg eleinte olyan imádni való és vicces volt a köztünk lévő különbség, addig később ez igazán idegörlővé válik. Már megint nem csinálta meg ezt vagy azt. Most is nekem kell ezt a helyére tennem. Mindig ez van, nem is értem, hogy nem zavarja. Lázadunk a helyzet és a másik ellen. Elvárjuk, hogy olyan legyen, amilyennek mi szeretnénk, hogy legyen. Ezt nem vártuk el a korai időkben és most is azt állítjuk, mi nem akarjuk megváltoztatni, de belül bizony szét feszít az ideg. Megbékélni és elfogadni szeretettel a társunkat és nem mártírként csinálni mindent, amit szerintünk neki kéne. A lázongással csak sokasodnak bennünk a méregtüskék, amelyek elemésztik kapcsolatunkat.
Kampánycsend. Úgy viselkedünk, mint a politikusok. Egyetlen jó szavunk sincs egymáshoz. Ha megszólalunk az csak vita, vádaskodás és számonkérés. Ezért inkább ritkán beszélgetünk. Kár, mert ezzel elveszítjük az utat a másikhoz. A köztünk lévő távolság egyre nő, amelyet a mi a partnerünkről alkotott kusza gondolatainkkal töltünk meg. Azonban ezt mi képzeljük róla, vele nem tárgyaljuk meg, ezért ezek akár hamis képzelgések is lehetnek. Belekerülünk egy végeláthatatlan labirintusba, ahol a bolyongásból nincs kiút. Nem találunk vissza egymáshoz, amíg nem kezdünk el nyíltan és őszintén beszélgetni egymással.
Késznek vesszük. Beleülünk a jóba, elkényelmesedünk. Rengeteget gályáztunk, amíg megszereztük álmaink társát, most végre kipihenjük magunkat. Akkor persze nem éreztük nyűgnek az udvarlást, mert fűtött a szerelem. De most, hogy már megvan mindenünk, minek gürcölni és izzadni. Győztünk, itt vagyunk egymásnak, legyünk boldogok és kész. Biztos észrevettük már, mennyire tudunk lelkesedni valamiért, és az idő múlásával mennyire csökken bennünk ez az érzés, ugyanazon dolog iránt. Az érzelmeink hajtóanyagként működnek. Amikor nem tápláljuk őket, elhalnak. Egy kapcsolat sosincs kész, mindig lehet érte tenni, időt fordítani rá, ápolni. És sohasem stagnál. Ha nem foglalkoznak vele, akkor kiüresedik és elhal. Gárdonyi Géza szerint; „Minden forró víz lehűl, ha leveszik a tűzről. Ez történik a házassággal is, amely testi lángokon forr meg.”
Egyedül magunkra figyelünk. Alapból énközpontúak vagyunk. Minden körülöttünk forog. Én mit fogok csinálni, mit érek el, hova megyek, mennyit keresek és hasonlók. Amikor belekerülünk egy kapcsolatba, ezt az önző kört ki kell tágítanunk és a másikat is figyelembe kell vennünk. Már nem vagyunk egyedül. Nem csak az „én”, hanem a „mi” szó is fontos szerepet tölt be az életünkben. Hajlunk rá ezt elfelejteni és továbbra is csak magunkkal foglalkozni. Pedig a megismerkedésünkkor nagyon jók voltunk abban, hogy a kedvest elénk vegyük. Örömet akartunk szerezni, adni akartunk, kimutatni, hogy számít nekünk, és közös programokat szerveztünk. Ebből a habitusból lenne jó megőrizni valamit a továbbiakban is. Amikor tekintetünket a másikra helyezzük és törődünk vele, esélyünk van egy jól működő viszonyt formálni.
Túlértékeljük a tetteinket. Azt állítjuk mi mindent megteszünk a kapcsolatért. Mi mindent? Pontosan meg tudjuk mondani? A leggyakrabban nem. A szívünk lelkünk kitesszük. Hova? Miként? A másik állandó bírálata nem minősül a kapcsolatért tett igényes ráfordításnak. Eltúlozzuk ezt a vélekedést, melynek a folyománya újabb tüske közöttünk. Szeretnénk kedvező képet festeni magunkról magunknak vagy akár a környezetünknek is, ezért azt állítjuk, rajtunk nem múlik, hogy jó legyen ez a kapcsolat. Talán valóban sokat teszünk érte, csak nem épp azt, amit tenni kellene. Mondjuk nem úgy mutatjuk ki a szeretetünket, ahogy a választottunknak szüksége van rá. Felelősség nélkül nem megy. Történjen bármi, egy kapcsolat széthullásáért mindkét fél felelős. És hiába mentegetjük az írhánkat, azzal mit tettünk, gyakran mi sem tettünk eleget, jót, megfelelőt, hogy együtt maradjunk.
Mielőtt kikukázzuk a valamikori szépreményű románcunkat, gondoljuk végig a fentieket és idézzük fel honnan indultunk. Ébresszük fel a kellemes emlékeket, élményeket. Elevenítsük fel miért is szerettünk bele a másikba. Ha elmerengünk a múlton, eldönthetjük érdemes-e tenni a jelenben ezért a viszonyért, hogy legyen közös jövőnk. Hisz nem véletlenül csöppentünk egymás mellé. Okunk volt összekötni az életünket, talán a legerősebb ok, a szeretet megtalálása, megélése és kimutatása. Ne adjuk fel, ha látjuk értelmét. David Viscott szavaival összefoglalva a témát; „A kapcsolatok csak a legritkább esetben érnek véget azért, mert hirtelen már nincs bennük élet. Inkább lassan hervadnak el, vagy azért, mert az emberek nem értik, mennyi, illetve milyen karbantartás, idő, munka, szeretet és törődés kell hozzájuk, vagy pedig azért, mert túlságosan lusták, esetleg túlságosan gyávák mindezt megpróbálni.”
Ha tetszett ezt a poszt, akkor oszd meg másokkal is.