„Nem jó, ha szülők védőszárnyai alatt nevelkedik a gyermek, mert az ösztönös ragaszkodás meg szeretet óhatatlanul puhány, élhetetlen em­berré kényezteti még a legderekabbat is.” (Michel de Montaigne) 
Manapság minden a gyerekekről szól. A szülők teljesen alárendelődnek annak a célnak, hogy a gyermekükből a lehető legjobbat hozzák ki. Ennek mind a gyerek, mind a szülő kárvallottja lehet. Ez a fene nagy gondoskodás szűkre szabja az önállóságot, az egyén választási lehetőségeit, illetve előre elrendelt életutat kínál. Közben a szülők elhanyagolják a saját személyes életüket. Néhány konkrét saját példát hoztam, ami valószínűleg szembemegy a ma divatos szülői gyakorlatokkal. 

„Az egyik embernek nagy álmai vannak, a másiknak kicsik. Bármilyen is a tiéd, a lényeg az, hogy soha ne szűnj meg álmodni.” (Doug Hansen) 
Gyakran találkozunk az álom kifejezéssel. Nem az éjszaka ránk törő verzióval, hanem azzal, amelyik nappal is elkísér. Keressük, kergetjük, jó esetben elérjük. De mennyire a saját álmainkról van szó? Lehet, hogy csupán kölcsönvettük valahonnan, valakitől? 

„A veszélyes világ képét soha nem közvetítették hatékonyabban, mint ma, ám a világ soha nem volt még kevésbé erőszakos, mint most. A félelmek, amelyek régen az őseinket életben tartották, most az újságíróknak segítenek megtartani az állásukat.” (Hans Rosling) 
Ember legyen a talpán, aki nem félti a gyerekeit. No, de mennyire jogosak a félelmeink és hol kezdődik a túlreagálás? A világunk durva és kíméletlen. Legalábbis ezt közvetítik felénk lépten-nyomon. Gyakran akkor is így véljük, ha a szűkebb életünkben nyoma sincs a durvaságoknak.  Nehéz a témában egyensúlyt találni és igazságot szolgáltatni. Ha utóbbit nem is lehet, azért elgondolkodhatunk valósak-e az aggodalmaink. 

„Vannak olyan napok, mikor az ég szürke, de ez nem jelenti azt, hogy a nap örökre eltűnt.” (Arnaud Desjardins) 
A hétköznapi rutinok meghatározóak. Kereteket állítanak föl számunkra. Mikor kelünk? Mit reggelizünk? Mivel és merre megyünk dolgozni? Mikor végzünk? Egy halom megszokott dolog, amit egyre-másra ismételgetünk. Ezek hoznak rendszert az életünkbe, ezek alapozhatják meg a sikereinket. Ám ezek taszítanak a szürkeség mélyére is. 

„Általában csak akkor jövünk rá, hogy képesek vagyunk változni, amikor rá vagyunk kényszerítve a változásra! Azért, mert kényelmesebbnek találjuk a régi problémákat, mint az új megoldásokat.” (Bob Gass) Általános nézet szerint nehezen változunk. Szeretjük az állandót, ami biztonságot nyújt számunkra. Mégis, ha megfigyeljük magunkat, észrevehetjük, hogy rugalmasak és rugalmatlanok is vagyunk egyben. Attól függ személyiségünk mely vonásáról van szó. 

„Jegyezd meg jól: amit elérsz, soha nem egyedül éred el!” (Dynamo) 
Divat arról beszélni, hogy valaki megcsinálta magát. Önerőből lett milliomos, sikeres, híres. Hemzseg a világ ezektől a történetektől. Az emberek pedig keresik benne magunkat, az önazonosságukat, és igyekeznek működő példát állítani maguk elé. De vajon igaz mindez? Tényleg egyedül csinálták az egészet? 

„Lehet akármennyi kincsed, nem ér semmit, ha használni nem tudod. Nem a birtoklás, hanem birtokunk élvezete boldogít bennünket.” (Michel de Montaigne) 
Nincs határ. Ez is korunk egyik felkapott szlogenje. Ennek szellemében élünk és halunk. Mohók vagyunk, elégedetlenek, harácsolók és mindenből még többet akarunk. Pedig van egy választóvonal, ami felett hiába van még többünk, az nem jelent még több előnyt, örömet. 

„Az emberi agy szívesen fogadja, ha kanalanként etetik meg vele mások gondolatait, de ha megfosztjuk ettől a tápláléktól, vonakodva ugyan, de elkezd önállóan gondolkodni - és ez a gondolkodás, hadd emlékeztessem rá, eredeti és ezért értékes eredményeket hozhat.” (Agatha Christie) 
Az önálló gondolkodás nagy kincs. Főként egy olyan világban, ahol megmondják, hogy mit gondoljunk, mit tegyünk, mit akarjunk, mit érezzünk. Könnyebb beilleszkedni és sodródni a tömeggel, egyszerűbb kezelni az embereket és helyzeteket, ha előregyártott sablonokkal, megoldásokkal és válaszokkal szolgálhatunk. Korán elkezdenek trenírozni erre a veszélyeket is rejtő viselkedésre. 

„Szinte minden szülő odaadná az életét a gyerekéért - de olyan kevesen hajlandók komoly áldozatot hozni érte.” (Ranschburg Jenő) 
Van, akit elgondolkodtat és van, akit nem. Van, aki lelkiismeretes, és van, aki érdektelen. Bárhogy álljunk a szülőséghez, az biztos, hogy megváltozik valami, ha gyermekünk lesz. A kérdés, hogy felnövünk-e a feladathoz? Kellően változunk-e mi is körülmények hatására, és jó szülők leszünk-e? És mit jelent jó szülővé válni? 

„Konfliktus nélkül nem lehet élni, túl sok konfliktus elrontja az életünket.” (Szinetár Miklós) 
Egyesek keresik, mások kerülik. A konfrontálódás része a hétköznapjainknak. Vajon szükség van az emberek közti csörtékre vagy jobb lenne nélkülük? Hogy átlássuk a szerepüket, gondoljuk át együtt, miből születnek, hogyan formálódnak és mi a végkicsengésük az atrocitásoknak.