Temetetlen múlt
Mit kezdjünk a múlt árnyaival?
„Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.” (Babits Mihály)
Vannak dolgok, amelyeket szeretnénk még nem történté tenni. Mert fájdalmasak, kényesek, vállalhatatlanok. Pedig minden, ami a múltban történt, az hozzánk tartozik, akárcsak a testrészeink. Elválaszthatatlanok tőlünk, és rajtunk áll, hogy beárnyékolják-e az életünket, vagy csak a túl erős napfénytől védenek meg.
A boldogság kék madarát mindenki szeretné befogni. Csakhogy szinte megfoghatatlan. Amikor már úgy gondoljuk a kezünkben van, egyszerűen huss, elillan. Akkor min múlik, hogy boldogok leszünk-e és mennyire? Hát persze, hogy nem egy képzeletbeli lényen, hanem rajtunk.
Eleinte a beszélgetés az elsődleges formája annak, hogy minél többet tudjunk meg egymásról. Idővel azonban ez a szokásunk háttérbe szorul és egyre kevesebbet beszélgetünk egymással. Ez pedig csökkenti a köztünk lévő intimitás intenzitását. Miért nem beszélgetünk többet?
Ha szeptember, akkor itt az iskolakezdés. Nem kis bátorságot igényel az újdonsült nebulóktól az ezzel a helyzettel való megbarátkozás. Egy nagy és fontos lépés ez az önálló élethez vezető úton. Itt érik őket az első olyan pozitív és negatív élmények, amelyek mélyebb nyomot hagyhatnak, mert már számolniuk kell a tetteik következményeivel. De ez csak a kezdet. Sok mindenhez kell még bátorság. Például az alábbiakhoz.
Gyorsan változó körülmények között zajlik az életünk. Olykor derült égből villámcsapásként érkeznek új, addig ismeretlen tényezők, amelyeket figyelembe kell vennünk. A jó alkalmazkodóképesség nem csupán a túlélés záloga, de helyzeti előnybe hozhat minket és a csapatunkat is. Tekintsük át a főbb ismérveit.
Az elmúlt időszakban többször is tapasztaltam, hogy felső vezetők emberei, akik maximálisan élvezték a vezetőik bizalmát, hiányosságokkal végezték a munkájukat. És ha alsóbb szinteken nem figyeltek volna oda a munkatársak, akkor bizony a figyelmetlenségük komoly kellemetlenséget jelentett volna vagy a vezetőjüknek, vagy nekik, mert a rájuk bízott feladatot nem tudták volna tisztességgel kipipálni. Vajon ennek oka a túlterheltség, a gondatlanság, a szétszórtság? Bármi is legyen, az megkérdőjelezi az adott személy megbízhatóságát.
Amikor elveszünk valakit, nem biztos, hogy megfordul a fejünkben, hogy őt is elvehetik tőlünk. És most nem egy közénk álló harmadik személyre gondolok. Számtalan dolog van a hétköznapokban, amely éket verhet közénk, gyengítheti a párkapcsolatunkat, eltávolíthat egymástól. És ha nem figyelünk, ez meg is történik.
Szeretjük a langyos vizet, amely se nem hideg, se nem forró, éppen kellemes. Szeretünk jól elleni a saját közegünkben. A jól bevált recepteket követjük, nem kísérletezgetünk. Biztosra megyünk, akár a Hollywoodi stúdiók, akik szinte csak folytatásokat pénzelnek. Ami bevált és ismert, az tuti befutó. Mégis időnként nagyon jót teszünk magunkkal, ha időlegesen feladjuk a komfortunkat és vállaljuk a kényelmetlenséget.
A tanulás szó kicsit kényelmetlen érzéseket ébreszt bennünk. Kényszerű, kötött, kötelező ismeretszerzés. Általában akkor vetemedünk rá, ha kell. Valamiért muszáj, megéri, van jutalma. Lehetséges önmagáért a tanulás szeretetéért vagy egyszerűen a tudásunk bővítéséért pallérozódni?
Szuperhős invázió van. A mozivásznon, a tv-ben, a játékboltokban, a gyermekruhákon mindenhol ellepnek minket a szuperhősök. Erősek, egyenesek, ügyesek, győztesek, túlélők és minden áron megmentik a világot. Nem csupán különlegesnek tűnnek, valóban azok is. A világnak szüksége van szuperhősökre. És bárki azzá válhat. Még csak különleges tulajdonságokkal sem kell rendelkeznie. A hétköznapok szuperhősei, akik a világ jobbításán, megmentésén fáradoznak, egyszerű, egyben nagyszerű jellemvonásokkal bírnak.