"Mindenki jó szülő, aki megmutatja a gyermekének a világot" (Faludi Viktória)
Amikor szülővé válunk, olyasmibe csöppenünk, amire nem lehet felkészülni. Egy apró életet melengetünk a keblünkön, és látni fogjuk a felcseperedését. Lépésről lépésre tanúi leszünk a felnövéstörténetének. Vele érzünk, növünk, fejlődünk, sírunk, nevetünk. Olyan különleges élmény ez, amelynek nem csak szemlélői, hanem tevőleges részesei is vagyunk. Amikor odafigyelünk gyermekünkre, útravalót adunk, amely legalább olyan tápláló, mint a hamuba sült pogácsa a világlátásra induló legkisebb legénynek. Mivel segíthetjük a leginkább a gyarapodásukat?

„Az internet a világ legnagyobb könyvtára. Csak az a baj, hogy a könyvek mind a földön hevernek benne.” (John Allen Paulos)
A digitális világra nyíló ajtón való belépéssel, teljesen új önkifejezési formák kerültek napvilágra. Ezek egyike a népszerű blog írás, a bloggerkedés. Az elmúlt években ezrével indítottak emberek blogokat a legkülönbözőbb kérdéskörökben. Vajon van ennek a sok blognak értelme? Miért jó olvasni őket? Egyáltalán jó-e olvasgatni őket?

„Ugye tudod, mi a valóság? Ami nem múlik el egy áramszünettel.” (Sherry Turkle)
Az online univerzum radikálisan szólt és szól bele az életünkbe. Olyan terület ez, amellyel az emberiség még csak most barátkozik, így a hosszútávú hatásai még nem ismertek. De így is számos kérdés foglalkoztatja a közvéleményt. Mennyire ejt minket rabul? Mennyire változtatja meg az értékrendünket, a vágyainkat? Óriási mértékben. Még sem nézhetünk erre a médiára csakis borúlátón és nem intézhetjük el annyival, hogy „régen minden jobb volt”, anno, amikor még nem létezett internet.

„Nincsen olyan ember, ki ne érezné egyszer, hogy válni kell.” (Vámos Miklós)
Van, akinek sikerül, és van, akinek nem. Ezt sok mindenre rávetíthetjük. A karrierre, egy nagyvárosi vagy külföldi szerencsét próbálásra, de akár a párkapcsolatokra is. Semmi nem fekete és fehér kizárólag. Meglovagolva a trendi kifejezéseket, a szürke milliónyi árnyalata határozza meg az életünk alakulását. Keressük a sémás válaszokat mindenre, hogy aztán rávetítsük a magunk sorsára és azt is boldoggá formáljuk. De a válaszok sem minden esetben magától értendők. Miért maradnak együtt és miért nem bizonyos párok, emberek?

„A Föld egyik oldalát mindig sötétség borítja, miközben a másikra dicsőségesen ragyog a Nap fénye.” (Siddhartha Mukherjee)
Rutinszerű életet élünk. Szokásaink határozzák meg mikor, mit, csinálunk. Bármit újat szeretnénk bevonni az életünkbe, azt csak erőfeszítés árán tehetjük meg. Amennyire berögzültek a mindennapjaink, legalább annyira röghöz kötött a gondolkodásunk is. Vagy még jobban. Pedig időnként frissítőleg hat más szemszögből nézni a dolgokra.

„Ha feladja az ember, soha nem tudja meg, lett volna-e ereje ellátni a feladatot.” (Sophie Kinsella)
Minap a délutáni altatás közben elnéztem a lassan 4 éves kislányunkat és azon elmélkedtem, mennyire akaratosak még ebben a korban. Mily nagyon ragaszkodnak az elképzelésükhöz, kitartanak a szándékaik mellett. Mikor jön el az a pillanat, amikor már nem lesznek ilyenek? Mikor állnak be a sorba? És mi mikor adjuk vagy adtuk fel?

„Azért kell dolgoznunk a házasságunkon, mert hisszük, hogy értékes, nem pedig azért, mert próbáljuk értékessé tenni.” (Mark Gungor)
A tartós párkapcsolat, a jó házasság nem a szerencse műve. Ahogy az sem, ha nem működik a viszonyunk. Ez nem egy önjáró gépezet, tevőleges részünk van benne, hogyan szuperál. Akár jó, akár rossz, annak oka van. A sok válásnak és szakításnak szintén oka van. Mielőtt a szétköltözés okozta traumát, és ezzel együtt egy újabb kudarcélményt bevállalnánk nézzük meg, miből fakad a kapcsolatunk megromlása.

„A természetes kreatív lendületet soha nem a tehetség hiánya akadályozza, hanem a hozzáállásunk.” (Robert Greene)
Hogyan van az, hogy gyermekként végtelen távlatokat látunk? Nincs semmi, amit elképzelhetetlennek tartanánk. Akár egy papírdobozzal vagy egy darab bottal huzamosabb ideig képesek vagyunk eljátszadozni. És az a doboz, illetve az a bot akkor a mi szemünkben bármivé változhat. És változik is. Minden emberben jelen van a kreativitás valamilyen mértékben és formában, de a legtöbben ezt ketrecbe zárjuk és soha nem szabadítjuk fel. Ezzel is frusztráltabbá téve magunkat. Miért tesszük ezt? Mi gátol meg?

„A sértegetés olyan, mint a tőr: fontos, hogy melyik irányba mutat, és hogy te magad hol állsz.” (Mark Lawrence)
Szemernyi kétségünk se legyen. Mindannyian önzők, agresszívak, figyelmetlenek, tolakodók, utálatosak vagyunk. Ez nem is kérdés. A kérdés inkább az, hogy ezek a tulajdonságaink mennyire nyernek teret, és mennyire sértjük meg velük a körülöttünk élőket. Néhány konkrét példa arra, hogy akár valódi tudatosság nélkül, napi szinten, milyen nagyon gázolunk mások lelkébe.

„Egypercnyi kibékülés többet ér, mint egy életre szóló barátság.” (Gabriel García Márquez)
Balhézni sokkal könnyebb, mint kibékülni. Amikor elszakad valami, elszabadul a pokol, a felfokozott érzelmek lávája feltör a mélyből és elborítja a kapcsolatot. Ezt visszacsinálni nem lehet, helyrehozni pedig kemény ügy. Főleg, hogy hiába minden békéltető technika, már az elején akadályokba ütközünk, mert nem igazán fűlik a fogunk a béküléshez. Miért is?