„Az igazi mester nem nevel tanítványokat, hanem csak mestereket.” (Robert Schumann)
Ki és milyen példát állít a mai fiatalok elé? Az általános vélekedés szerint lesújtó a példaképek minősége instant világunkban. Kétes értékek, jellemtelen és álszent magatartás formák. Ám van ennek egy jóval tudatosabb aspektusa is, amikor valaki egy adott szakmában szeretne minél többet elérni és ehhez mentort választ magának. Mit érdemes tisztán látni a mentorálás kapcsán? Miért jó, ha van mesterünk?

„A jó kapcsolat kritériuma, hogy velem szabadabb a másik, mint ha egyedül lenne, nem kell a szabadsággal fizetni a kapcsolatért.” (Feldmár András)
Ezeken az oldalakon is kitértünk már olyan módszerekre, amelyek alkalmasak a párkapcsolatunk feldobására. Most kicsit gondolkozzunk el azon, egyáltalán miért tennénk bármit is a párunkért? Mit is nyerünk azzal, ha hajlandók vagyunk erőfeszítéseket tenni és napi szinten foglalkozunk a viszonyunk erősítésével? Mire számítsunk, mivel lesz jobb a közös életünk, illetve a közérzetünk?

„Minél unalmasabb, amit csinálsz, annál könnyebb érdekessé tenni. Annál feltűnőbb lesz, bármilyen aprósággal is színesíted.” (Vámos Robi)
A sikerességnek több összetevője van. Sokan sokféleképp értelmezik, és a legtöbben van igazság. Mindenki a saját szemszögéből közelíti és éli meg a sikert, ezért akár ezer arca is lehet. Vannak viszont olyan hozzávalók, amelyekkel mindannyian találkoznak, találkozunk, ha eredményessé akarunk válni. Ezek a nem túl népszerű dolgok képezik a legerősebb gátat a sikereink előtt. Mert unalmasak és fájdalmasak.

„Amikor kibeszélünk másokat, magunkról beszélünk” (Almási Kitti)
A szabad véleménynyilvánítás idejét éljük. Boldog, boldogtalan ontja magából a megosztásokat, a hozzászólásokat, a megjegyzéseket. Köztük sok olyat találunk, amelynek egyetlen célja van csupán, a rosszindulatú alázás. A troll társadalmunk fő képviselője és hangadója lett. A megbotránkoztatás és az érvek nélküli tömény beszólás a fő fegyvere. A tudálékosabb változat pedig hosszú litániát ír, természetesen a minél mélyrehatóbb lehúzás végett. De ennek a gyökere a valós életünkben is jelen van, mert ugye sokkal könnyebb rosszat mondani valakiről, mint jót. Miért szeretünk másokat lejáratni?

„Sikerélményed akkor lehet, ha adott egy konfliktus, amit jól oldasz meg: a megoldása maga a sikerélmény.” (Csernus Imre)
Naponta kerülünk összetűzésbe embertársainkkal. Hol közelebbi, hol távolabbi emberekkel konfrontálódunk. Ez természetes velejárója az életnek. Az azonban már kevésbé, hogy a felmerülő konfliktusok egy részét nem oldjuk fel. Ez sérülést okoz a kapcsolatnak, az adott személyeknek és felesleges stresszforrás, amely egyben gátja az egészséges önértékelésnek. Hogyan rendezzük a nézeteltéréseinket a lehető legkevesebb járulékos veszteséggel?

„Az elme ránk kényszerít egy keretet, amelyet "valóságnak" hív. Ez az önkényes keret hajlamos szinte teljesen függetleníteni magát attól, amit az érzékeink jeleznek.” (Frank Herbert)
Míg gyermekkorban szárnyal a fantáziánk és nincs semmi, amiről azt gondolnánk, ne tudnánk megcsinálni, ez a későbbiekben radikálisan megváltozik. Minél idősebbek leszünk, annál csökönyösebben ragaszkodunk ahhoz, hogy mi már nem tudunk új dolgokat megtanulni. Első éveinktől kezdve elkezdünk kereteket aggatni magunkra, amelyek aztán lehetetlenné teszik, hogy túllépjünk rajtuk. Ez a mentális keretgazdálkodás akadályoz meg abban, hogy tovább haladhassunk a valódi utunkon. Hogyan teszi ezt és mi a megoldás?

"Lehet, hogy a mi házasságunk az égben köttetett, de a karbantartásáról itt, a földön kell gondoskodnunk." (Jerry D. Twentier)
Milyen pompás rátalálni az igazira. Sokáig vártunk rá, kerestük, és egyszer csak meglett. Megismerkedünk, kóstolgatjuk egymást, ízlelgetjük az új kapcsolat ízét. Minden nap varázslatos, várakozással teli, különleges. Ez a fránya szerelem teljesen felforgatja az addigi életünket. Aztán telik az idő, és ami oly gyönyörködtető volt régen, az oly egyhangúvá válik. Megszokjuk egymás mellett, és elillan a korábbi pezsgő varázs. Mi lenne, ha visszahoznánk valamit a régi idők varázsából?

„Az egész gyermek olyan, mint egyetlen érzékszerv, minden hatásra reagál, amit emberek váltanak ki belőle. Hogy egész élete egészséges lesz-e vagy sem, attól függ, hogyan viselkednek a közelében.” (Rudolf Steiner)
Bizonyára észrevették már a gyerekesek, hogy az apróság a korai éveiben olyan, mint egy szivacs, és mindent magába szív. Hogy aztán a legváratlanabb helyeken és pillanatokban törjön elő belőle, amit látott vagy hallott. Nem véletlen érdemes nagy körültekintéssel beszélni a környezetében. Még elővigyázatosabbnak kell lennünk, amikor vele beszélgetünk. Mert minden megnyilvánulásunk jelentős hatással lesz a személyisége formálására. Mit és hogyan mondjunk a legkisebbeknek?

„A nagyság irigységet vet, az irigység gyűlöletet teremt, a gyűlölet hazugságot szül.” (Joanne Kathleen Rowling)
Emberi gyengeségeink egy szelete, amellyel mindannyian megküzdünk. Egy önkéntelen érzés, ami mindenkiben jelen van, különböző erősséggel. Az érzület megjelenését nem irányíthatjuk, de azt, mit kezdünk vele igen. Gondolkodjunk el rajta, jogosan vagyunk féltékenyek vagy sem? Illetve nézzük, mit kezdjünk ezzel az érzéssel?

„Az elvárás mindig nyomasztó, de sosem fogsz megszabadulni tőle.” (Andrea Cremer)
Életünket az elvárások bűvkörében éljük. Elvárjuk a gyerekünktől, hogy jól viselkedjen. Elvárjuk a párunktól, hogy hűséges legyen. Elvárjuk a munkaadónktól, hogy kifizessen minket. Elvárjuk a barátunktól, hogy mellettünk álljon. Elvárjuk a szupermarkettől, hogy ne romlott árut sózzon ránk. Elvárjuk, amikor utazunk, hogy a járatunk ne késsen. És ha valamely elvárásunk nem teljesül, akkor felhúzzuk magunkat. Egy mindannyiunkban jelen lévő erős igényről van szó. De vajon jogosak vagy sem az elvárásaink? És miért okoznak oly sokszor kiábrándultságot?