„A kudarc nem a vég. A kudarc csak a kezdet.” (Andrew Matthews)
Életünket két meghatározó élménycsoportba sorolhatjuk, a sikeres és a sikertelen megtapasztalások. Ezen kettőbe tartozó benyomásaink közül sokat megőrzünk az emlékezetünkben. Azzal, hogy rendszeresen visszaidézzük őket, a hozzájuk tartozó negatív vagy pozitív lelki beállítottsággal együtt, meghatározzuk az élethez való hozzáállásunkat is. Ha szeretnénk a kellemetlen élményeinket kevésbé dominánsnak tudni, akkor néhány ötlet, hogyan álljunk a kudarchoz.

„Drága gyermekem, gondoskodom rólad, védelmezlek, amíg fel nem nősz, aztán hagylak szabadon szárnyalni. A szeretetem azonban örökre megmarad.” (Charlotte Gray)
A december az ajándékozás hónapja. A gyerekek már bőszen számolják, hányat kell aludni – már csak hármat – és megérkezik a Mikulás. A mi kislányunk ugyan még tudatosan nem számol, de azt már ő is emlegeti, hogy annak hoz ajándékot a Mikulás, aki szót fogad. Szülőként gyakran elfog minket a vágy, hogy oly sok és drága meglepetéssel kedveskedjünk szeretett csemeténknek, mintegy elkényeztetve őt. Azonban vannak olyan értékek, amelyekkel napról napra megajándékozhatjuk gyermekeinket, ezzel segítve őket egy kiegyensúlyozott élet felé vezető úton.

„Amikor már annyira reménytelenek vagyunk, hogy már a legnagyobb mester kell, hogy eljöjjön, el is jön. Ezt úgy hívják, gyerek.” (Biegelbauer Pál)
Biegelbauer Pál azt is hozzáteszi ehhez a gondolatához; „Ezt biztos tudom, nekem öt gyerekem van.”. Attól kezdve, hogy a szülőszobán először felsír a csöppségünk, életünk elválaszthatatlan részévé válik. Ha kellő alázattal figyeljük az ő fejlődését, felnövését akkor szülőként és felnőttként egyaránt rengeteg dolgot tanulhatunk meg általa. Nagy tanító ő, aki először a kiszolgáltatottságából, később az ösztöneiből fakadóan okít minket. Nézzük meg, mit is tanulhatunk, ha fogékony tanítványok vagyunk.

„Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól.” (Carl William Buehner) Ez a poszt kissé rendhagyó lesz. Mert vannak alkalmak, amelyek különlegesek az ember életében. Ahogy közeleg a kislányunk születésnapja, felébrednek gyengéd emlékeink abból az időből, amikor még csak izgatott várakozással tekintettünk a szülői feladataink elé. Olyan sok érzés tódult fel bennem, hogy úgy döntöttem, kivételesen személyesebbé teszem az írásomat, és a kislányunknak címzem.

„A hasonlóságok révén lépünk közös útra. A különbözőségek révén maradunk együtt.” (Jorge Bucay)
Férfiak és nők. Mindkét fél oldaláról elhangzik időnként az elcsépelt szófordulat, hogy; nem megy velük, de nélkülük sem. Egymásnak teremtettünk, illünk a másikhoz, kiegészítjük a társunkat, mégis gyakran képesek vagyunk egymás agyára menni. Néhány praktikus felvetés miben is vagyunk mások, vagy miért csúszik el a kommunikációnk egymás mellett. Ismeretük hozzájárulhat kicsit jobban megismerni a másik nemet.

„Csak addig vagyunk szigorúak mások iránt, míg magunkat nem ismerjük.” (Eötvös József)
Idegesített már valakit csak azért egy embertársa, mert mondjuk sokat szöszmötölt valamivel? Vagy mert állandóan jókedélyű volt? Vagy mert mindenre a vállát vonogatta? Esetleg mert mindig mindent jobban tudott és tudálékoskodott? A nem vagyunk egyformák manapság már közhely. De megvizsgálva, hol vannak az eltérések köztünk, és ezek honnan erednek, az már a segítségünkre lehet.

„A tökéletesség nem az, amihez nincs mit hozzátenni, hanem amiből nincs mit elvenni.” (Antoine de Saint-Exupéry)
Soha be nem tartott határidők, soha el nem készült munkák, soha meg nem valósított tervek, vagy egy színházi előadás előtt a fürdőszobából soha ki nem jövő férj, feleség. Ismerősnek hat valamelyik? Vagyunk páran, akiknek soha semmi sem elég jó. Nem csak másokban találjuk meg a hiányosságokat, hanem a magunk dolgait is kritikusan szemléljük. A tökéletesre törekvés képes arra, hogy leblokkoljon, hosszabb időre megállítson vagy akár az alkotó szellemet és tenni akarást is elpusztítsa. Ha ezzel a "szindrómával" küzdünk, tehetünk-e ellene valamit?

„Az önbizalom nem más, mint egy sikeresen átélt kockázat eredménye.” (Jack Gibb)
Nem vagyunk az önbizalom országa. Önbecsülésünket vagy túl alacsonyra, vagy túl magasra taksáljuk. Általában inkább az a jellemző, hogy kevéssel rendelkezünk belőle. Pedig ha őszinte önvizsgálatot tartunk, akkor be kell látnunk, nincs miért szégyenkeznünk.

„Jelenleg túl sokat foglalkozunk a kompetenciával, a motivációval és az akarattal, ugyanakkor nem jut elég figyelem az értékekre, az erkölcsre és az emberségre.” (Edgar Henry Schein)

Soha ilyen hangosan még nem üvöltött társadalom a figyelemért, mint ma. Folyamatosan keressük a megerősítést, a törődést, mások pozitív visszacsatolását, véleményét. Kiéhezetten kapcsolódunk a közösségi oldalunkra a friss történések után kutatva. Megosztunk, feltöltünk, hogy láthatóak legyünk, és like-olunk, hogy láttassuk magunkat. Szem előtt lenni, másoknak tetszeni, ez a belső mozgatórugónk.

„Az örökkévalóság nagyon hosszú. Különösen a vége felé.” (Woody Allen)

Kapta már magát azon valaki, hogy az egyik pillanatban még legózott vagy babázott, a következő pillanatban meg a kezébe kapta a felmondását vagy épp újszülött gyermekét? A felismerés, hogy hova lett az idő(nk) sokkoló. Napok, hetek, hónapok és évek rohannak el velünk, gyakran úgy, mintha mi ott sem lennénk. Olyan ünnepek közeledtével, mint a mindenszentek előtérbe kerül az elmúlás gondolata. Megállunk egy pillanatra és elgondolkodunk. Embereken, akik már nincsenek köztünk, a múlton, amit megéltünk. Elmorfondírozunk azon, ahol tartunk és azon, ahol tarthatnánk. Hová tűntek a nagyra törő elképzeléseink, miért nem valósultak meg a terveink?