„Az igazi szabadság az, ha úgy adunk, hogy nem várunk érte elismerést, sem köszönetet.” (Stephanie Dowrick)
Közeleg a szeretet ünnepe. A jelige, adni és kapni. Ezt gyakran félreértelmezve csak a venni és kapkodni elveket érvényesítjük. Sokszor emlegetjük azt a klasszikus mondást, hogy „adni jobb, mint kapni”. De vajon komolyan gondoljuk-e, és valóban alkalmazzuk az életünkben vagy csak légből kapott, jó hangzó szlogenként szajkózzuk. Arnold Schwarzenegger hat sikerelvében is visszaköszön egy lényeges pont; „adj vissza abból, amid van”. Ezért az év legvártabb ünnepi időszakában foglalkozzunk kicsit azzal, hogy adunk-e valamit a körülöttünk lévő világnak.

„A hála érzés, és mint ilyen, megfoghatatlan, felmérhetetlen és emberi értékfogalmakkal ki nem fejezhető. Csak akkor van jogod számon tartani, ha Te tartozol vele másnak. Ez lelkiismereted feladata.” (Wass Albert)
Közeleg az év vége. Rohamléptekkel igyekszünk lezárni a dolgainkat, beszerezni még pár nélkülözhetetlen ajándékot, megsütni a bejglit, hogy fújtatva belehuppanhassunk az ünnepi hangulatba. Közben mérleget is vonunk az idei évünkről. Ilyenkor mondunk köszönetet a körülöttünk sürgő forgó embereknek. De vajon elég évente egyszer elismernünk azokat, akik valamilyen formában hozzájárultak az eredményeinkhez.

„Igazi közösség csak ott jön létre, ahol az emberek rejtélyes módon szeretik egymást. Vagyis barátok. Minden érdeken, valláson, politikán, társadalmi helyzeten és világnézeten túl.” (Müller Péter)
Az egész életünk a közösségekről szól. Az embert motiválja az elfogadás, a valahova tartozni akarás vágya. Születésünk óta a különböző társasági egyletek határozták, és határozzák meg az életünket. Bőlcsöde, óvoda, iskola, munkahely, sportegyesület, jótékonysági szervezet, stb. Az év vége közeledtével még inkább előtérbe kerül a közösségi, szociális és társasági szellem, ezért érdemes kicsit körbejárni a közösségeink hatékonyabbá tételének témáját.

„A kudarc nem a vég. A kudarc csak a kezdet.” (Andrew Matthews)
Életünket két meghatározó élménycsoportba sorolhatjuk, a sikeres és a sikertelen megtapasztalások. Ezen kettőbe tartozó benyomásaink közül sokat megőrzünk az emlékezetünkben. Azzal, hogy rendszeresen visszaidézzük őket, a hozzájuk tartozó negatív vagy pozitív lelki beállítottsággal együtt, meghatározzuk az élethez való hozzáállásunkat is. Ha szeretnénk a kellemetlen élményeinket kevésbé dominánsnak tudni, akkor néhány ötlet, hogyan álljunk a kudarchoz.

„Drága gyermekem, gondoskodom rólad, védelmezlek, amíg fel nem nősz, aztán hagylak szabadon szárnyalni. A szeretetem azonban örökre megmarad.” (Charlotte Gray)
A december az ajándékozás hónapja. A gyerekek már bőszen számolják, hányat kell aludni – már csak hármat – és megérkezik a Mikulás. A mi kislányunk ugyan még tudatosan nem számol, de azt már ő is emlegeti, hogy annak hoz ajándékot a Mikulás, aki szót fogad. Szülőként gyakran elfog minket a vágy, hogy oly sok és drága meglepetéssel kedveskedjünk szeretett csemeténknek, mintegy elkényeztetve őt. Azonban vannak olyan értékek, amelyekkel napról napra megajándékozhatjuk gyermekeinket, ezzel segítve őket egy kiegyensúlyozott élet felé vezető úton.

„Amikor már annyira reménytelenek vagyunk, hogy már a legnagyobb mester kell, hogy eljöjjön, el is jön. Ezt úgy hívják, gyerek.” (Biegelbauer Pál)
Biegelbauer Pál azt is hozzáteszi ehhez a gondolatához; „Ezt biztos tudom, nekem öt gyerekem van.”. Attól kezdve, hogy a szülőszobán először felsír a csöppségünk, életünk elválaszthatatlan részévé válik. Ha kellő alázattal figyeljük az ő fejlődését, felnövését akkor szülőként és felnőttként egyaránt rengeteg dolgot tanulhatunk meg általa. Nagy tanító ő, aki először a kiszolgáltatottságából, később az ösztöneiből fakadóan okít minket. Nézzük meg, mit is tanulhatunk, ha fogékony tanítványok vagyunk.

„Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól.” (Carl William Buehner) Ez a poszt kissé rendhagyó lesz. Mert vannak alkalmak, amelyek különlegesek az ember életében. Ahogy közeleg a kislányunk születésnapja, felébrednek gyengéd emlékeink abból az időből, amikor még csak izgatott várakozással tekintettünk a szülői feladataink elé. Olyan sok érzés tódult fel bennem, hogy úgy döntöttem, kivételesen személyesebbé teszem az írásomat, és a kislányunknak címzem.

„A hasonlóságok révén lépünk közös útra. A különbözőségek révén maradunk együtt.” (Jorge Bucay)
Férfiak és nők. Mindkét fél oldaláról elhangzik időnként az elcsépelt szófordulat, hogy; nem megy velük, de nélkülük sem. Egymásnak teremtettünk, illünk a másikhoz, kiegészítjük a társunkat, mégis gyakran képesek vagyunk egymás agyára menni. Néhány praktikus felvetés miben is vagyunk mások, vagy miért csúszik el a kommunikációnk egymás mellett. Ismeretük hozzájárulhat kicsit jobban megismerni a másik nemet.

„Csak addig vagyunk szigorúak mások iránt, míg magunkat nem ismerjük.” (Eötvös József)
Idegesített már valakit csak azért egy embertársa, mert mondjuk sokat szöszmötölt valamivel? Vagy mert állandóan jókedélyű volt? Vagy mert mindenre a vállát vonogatta? Esetleg mert mindig mindent jobban tudott és tudálékoskodott? A nem vagyunk egyformák manapság már közhely. De megvizsgálva, hol vannak az eltérések köztünk, és ezek honnan erednek, az már a segítségünkre lehet.

„A tökéletesség nem az, amihez nincs mit hozzátenni, hanem amiből nincs mit elvenni.” (Antoine de Saint-Exupéry)
Soha be nem tartott határidők, soha el nem készült munkák, soha meg nem valósított tervek, vagy egy színházi előadás előtt a fürdőszobából soha ki nem jövő férj, feleség. Ismerősnek hat valamelyik? Vagyunk páran, akiknek soha semmi sem elég jó. Nem csak másokban találjuk meg a hiányosságokat, hanem a magunk dolgait is kritikusan szemléljük. A tökéletesre törekvés képes arra, hogy leblokkoljon, hosszabb időre megállítson vagy akár az alkotó szellemet és tenni akarást is elpusztítsa. Ha ezzel a "szindrómával" küzdünk, tehetünk-e ellene valamit?