„Nem merek most tükörbe nézni, mert félek, hogy annak látnám magam, aki per pillanat vagyok.” (Colleen Hoover)
A felülvizsgálat nehéz, ám elkerülhetetlen. Időnként a cégeknek, intézményeknek, csoportoknak, de az embereknek is ellenőrizniük kell, hogy továbbra is a helyes úton járnak-e. Miért? Mert a világ feltartóztathatatlanul változik. És változnak benne a célok, érdekek, viszonyok és emberek is.

„Az embereket puszta eszközöknek soha ne tekintsd, bármilyen alant álljanak is. Tiszteld mindenkiben az emberi méltóságot.” (Deák Ferenc)
Időnként szembesülünk vele, hogy az emberekre is eszközként tekintenek. Valamely cél eléréséhez szükséges manipulálható eszközként. A humánerőforrás, túl a céges és szervezeti értelmezésen, valóban a legerősebb energia a környezetünkben. Az emberekben mélység és nagyság rejlik, amelyek kézzelfogható értékké képesek válni. A hatásos eszközök ehhez nyújthatnak segítséget.

„Nem az a fontos, honnan, hanem hogy hová használsz dolgokat.” (Jean-Luc Godard)
Várjuk a mindent meghatározó, áttörést hozó újdonságot, amivel megcsináljuk a szerencsénket. Meg a sikerünket, a hírnevünket, a millióinkat. Az meg csak nem akar megszületni. De kitartóak vagyunk. Létezik egyáltalán olyan, hogy nagy, eredeti ötlet? Mert emberként egyediek vagyunk, de az ötleteinkről ez már korántsem mondható el. Merítünk mindenből, ami átfolyik rajtunk. Amit megélünk, látunk, hallunk, olvasunk. Az egész élet egy ihletforrás. Csak nem aknázzuk ki.

„A jó kommunikáció ott kezdődik, hogy olyan emberrel is szívesen beszélgetsz, aki nem feltétlenül ért egyet veled.” (Sándor Alexandra Valéria)
Egyoldalú, elfogult és intoleráns. Ezek vagyunk mi. Jobb esetben nem mindig és nem mindenben, de alapvetően ezek jellemzők. A hitünk és a meggyőződésünk kötelez, amelyet kiegészít az egyszerűsítés és máris megoldottuk, hogy ne kelljen felesleges állásfoglalásokat befogadnunk, tőlünk nagyon eltérő emberekkel foglalkoznunk. De mi van az értékekkel, amelyektől közben elesünk?

„Amit az ember elrendez, azt felforgatják a körülmények.” (Victor Hugo)
Holnaptól minden más lesz. Aztán eljön a holnap és semmi sem változik. Minden ugyanolyan. Még olyanabb. De mitől is lenne más? Mi minden változna meg? Miért? Ez egy szép vágyálom, de a legtöbbször működésképtelen.

„Mindig van mit tenni. Mindig van változás. Mindig lehet javítani a helyzeten.” (Jennifer E. Smith)
Ami elromlik, azt kidobjuk és veszünk helyette egy másikat. Ez a fogyasztói társadalom alapelve. Ugyan néha bizonyos dolgok a szívünkhöz nőnek, ezért nehezebb megszabadulni tőlük, de nincs sok választásunk, mert a javítás vagy lehetetlen vagy sokkal többé kerül, mint egy új. Nem csoda, ha ez a mentalitás a párkapcsolatunk menedzselésébe is beszivárog. Mi történne, ha inkább megszerelni próbálnánk és nem leszerelni? Hogyan kezdhetnénk hozzá?

„A ritkán feltett kérdésekkel az a baj, hogy amíg fel nem teszik őket, a válasz megszületését elősegítő tények sem igen bukkannak elő.” (Elaine Morgan)
A tavaszt szoktuk a megújulás időszakának is hívni. Ebben a szellemben akár a párkapcsolatunkat is megreformálhatnánk. Nem abban az újító értelemben, hogy lecseréljük a partnerünket. Inkább úgy, hogy felteszünk néhány egyszerű, de ritkán megfogalmazott és megválaszolt kérdést. Mondjuk az alábbiakat.

„Csendet tanultam a beszédesektől, toleranciát a türelmetlenektől, kedvességet a durváktól.” (Kahlil Gibran)
A vérmérsékletünk megnyilvánul a beszédünkben is. Olykor elég, ha megszólal valaki és egyből levesszük, hogy melyik típusba, típusokba tartozik. Ennek felismerése segíthet abban, hogy jobban szót értsünk vele.

„Ebben a digitális korban az emberek mind adatbankok; elsősorban az az információ adja az értéküket, amelyet meg lehet szerezni tőlük.” (Dean Ray Koontz)
A digitalizáció magával hozza, hogy már nem csupán a hóban és sárban meg a tengerpart homokjában hagyunk lábnyomokat magunk után, hanem a virtuális térben is. Akár olyanokat is, amelyeknek tudatában sem vagyunk, mégis nagyon sokat elárulnak rólunk. Túl sokat, szinte mindent. Egyesek pedig nem restek élni (visszaélni?) az információ általi hatalommal. Nézzünk körül kicsit e témának a háza táján.

„Minden virág elmond valamit a földről, mely őt növekedéshez segítette, s a fényről, mit beleszőtt önmagába. Ugyanígy vallanak tetteink is magunkról.” (Szent-Gály Kata)
Igyekszünk a külvilág felé a legjobb arcunkat mutatni. Mennyire van összhangban ez a kép a valósággal? Olykor minél feljebb jutunk, annál nagyobb a szakadék. Annál inkább játsszuk az érinthetetlent, a megközelíthetetlent, azt a bizonyos nagy arcot, a szaktekintélyt. Miként jelenik ez meg a gyakorlatban és milyen veszélyeket rejt?