Meddig várunk még?
Jobban is kihasználhatnánk az időt, ami adatott
„Az idő ingyen van, de megfizethetetlen. Nem birtokolhatod, de kihasználhatod. Nem tudod megtartani, de képes vagy kitölteni. Amit egyszer elvesztegettél, soha nem kaphatod vissza.” (Harvey Mackay)
Ha megbeszélünk egy randit, meddig várunk az illetőre? Mikor adjuk fel csalódottan a reményt? És adunk-e egy második esélyt neki? A legtöbben nem várnak sokáig és nem szívesen adnak újabb lehetőséget. Talán csak akkor, ha valami biztosítékot kapnak. Érdekes módon magunkkal sokkal türelmesebbek vagyunk. Hosszú, hosszú évekig is tudjuk várakoztatni magunkat és nem tesszük meg, amit kellene.
Egy intim téma, amelyről nem igazán szokás és ildomos beszélni. De nagyon is érdemes. Ám, aki szaftos részleteke vár, azt már az elején ki kell ábrándítsam. Nem erről az oldalról közelítjük meg. Nem technikákról és pozitúrákról lesz szó, hanem inkább arról a háttérről, amely segítségünkre van a szexuális együttlétek színvonalának emelésében.
Viták időnként felütik a fejüket. Egymás agyára megyünk vagy egy hirtelen felmerült témán szólalkozunk össze, lényegtelen. A kialakult helyzet koordinálása a lényeg. Ha már nem sikerült elkerülni és kirobbant, akkor mivel vehetjük elejét, hogy az utórezgései ne mérgezzék hosszútávon a viszonyunkat.
A mai világ megköveteli az alkalmazkodóképességet, a rugalmas és rögtönzött reakciókat, nem csupán az emberektől, hanem a cégektől is. Ehhez a szakmaiságon túl, egy jól összeszokott csapat, erős, összetartó közösség megteremtése az alap. Milyen gyakorlati lépésekkel segíthetjük ezt elő?
Sokszor megfigyelhető manapság az elégedetlenség, mint egyfajta divatos sopánkodás. De gyakori az is, hogy nem beszélünk róla, csak belül háborog a lelkünk és marcangoljuk magunkat valami miatt. Miből fakad az elégedetlenkedésünk? És miként csillapítható?
A kritika szinte olyannyira része az életünknek, mint a villamosenergia. Napi szinten találkozunk vele felhasználóként. Élünk vele, merítünk belőle és rajtunk is csattanhat. Ráadásul energiát hozhat létre vagy épp vonhat el. Segít-e nekünk a minősítés és ha igen, akkor miben?
Evidens, hogy sokkal nagyobb halmaz az, amit nem tudunk, mint amit tudunk. Mondjunk nincs is szükségünk mindenre, csak annyira, amivel sikeresek lehetünk az élet különböző területein. Ám sokszor csak azt hisszük, hogy tudunk valamit és ez a hit határozza meg a viselkedésünket, nem a valós ismereteink. Így születik meg a sztereotípia, a kritizálás, a mások feletti ítélkezés. A tudás hatalom, a nem tudás a feltételezések melegágya.
Minden meggyőződésünk alapul valamin. Visszavezethetők egy korai információ vagy tapasztalat morzsára, amelyet egy számunkra hiteles forrás adott, biztosított. Ha ez számunkra megbízható, akkor egy életre meghatározhatja az adott témában a szemléletünket. Ám korántsem biztos, hogy ez megfelel a valóságnak. Hiedelmeink egész sora vethet árnyékot az életünk minőségére.
Kár szépíteni, gazdagok vagyunk. Az emberiség szintjén nézve azok vagyunk. Talán túlságosan is, különben nem lennénk ennyire elkényeztetettek és pazarlók. Elherdáljuk az energiánkat, a természet energiáját és közben meg fintorgunk és elégedetlenkedünk. Miben vagyunk gazdagabbak és miben szegényebbek, mint a korábbi korok emberei?
A legjobb kapcsolatokban is előfordulhatnak nézeteltérések. Hát még a nem legjobbakban. Ám gyakran nem a vitát kirobbantó probléma a probléma, hanem sokkal inkább a körítés, a körülmény, ahogy az egész elkezdődik és bonyolódik. Kicsúszik a kezünkből a helyzet, mint egy frissen fogott nyálkás és sikamlós hal.