„Nem az a fontos, honnan, hanem hogy hová használsz dolgokat.” (Jean-Luc Godard)
Várjuk a mindent meghatározó, áttörést hozó újdonságot, amivel megcsináljuk a szerencsénket. Meg a sikerünket, a hírnevünket, a millióinkat. Az meg csak nem akar megszületni. De kitartóak vagyunk. Létezik egyáltalán olyan, hogy nagy, eredeti ötlet? Mert emberként egyediek vagyunk, de az ötleteinkről ez már korántsem mondható el. Merítünk mindenből, ami átfolyik rajtunk. Amit megélünk, látunk, hallunk, olvasunk. Az egész élet egy ihletforrás. Csak nem aknázzuk ki.

„A jó kommunikáció ott kezdődik, hogy olyan emberrel is szívesen beszélgetsz, aki nem feltétlenül ért egyet veled.” (Sándor Alexandra Valéria)
Egyoldalú, elfogult és intoleráns. Ezek vagyunk mi. Jobb esetben nem mindig és nem mindenben, de alapvetően ezek jellemzők. A hitünk és a meggyőződésünk kötelez, amelyet kiegészít az egyszerűsítés és máris megoldottuk, hogy ne kelljen felesleges állásfoglalásokat befogadnunk, tőlünk nagyon eltérő emberekkel foglalkoznunk. De mi van az értékekkel, amelyektől közben elesünk?

„Amit az ember elrendez, azt felforgatják a körülmények.” (Victor Hugo)
Holnaptól minden más lesz. Aztán eljön a holnap és semmi sem változik. Minden ugyanolyan. Még olyanabb. De mitől is lenne más? Mi minden változna meg? Miért? Ez egy szép vágyálom, de a legtöbbször működésképtelen.

„Mindig van mit tenni. Mindig van változás. Mindig lehet javítani a helyzeten.” (Jennifer E. Smith)
Ami elromlik, azt kidobjuk és veszünk helyette egy másikat. Ez a fogyasztói társadalom alapelve. Ugyan néha bizonyos dolgok a szívünkhöz nőnek, ezért nehezebb megszabadulni tőlük, de nincs sok választásunk, mert a javítás vagy lehetetlen vagy sokkal többé kerül, mint egy új. Nem csoda, ha ez a mentalitás a párkapcsolatunk menedzselésébe is beszivárog. Mi történne, ha inkább megszerelni próbálnánk és nem leszerelni? Hogyan kezdhetnénk hozzá?

„A ritkán feltett kérdésekkel az a baj, hogy amíg fel nem teszik őket, a válasz megszületését elősegítő tények sem igen bukkannak elő.” (Elaine Morgan)
A tavaszt szoktuk a megújulás időszakának is hívni. Ebben a szellemben akár a párkapcsolatunkat is megreformálhatnánk. Nem abban az újító értelemben, hogy lecseréljük a partnerünket. Inkább úgy, hogy felteszünk néhány egyszerű, de ritkán megfogalmazott és megválaszolt kérdést. Mondjuk az alábbiakat.

„Ebben a digitális korban az emberek mind adatbankok; elsősorban az az információ adja az értéküket, amelyet meg lehet szerezni tőlük.” (Dean Ray Koontz)
A digitalizáció magával hozza, hogy már nem csupán a hóban és sárban meg a tengerpart homokjában hagyunk lábnyomokat magunk után, hanem a virtuális térben is. Akár olyanokat is, amelyeknek tudatában sem vagyunk, mégis nagyon sokat elárulnak rólunk. Túl sokat, szinte mindent. Egyesek pedig nem restek élni (visszaélni?) az információ általi hatalommal. Nézzünk körül kicsit e témának a háza táján.

„Minden virág elmond valamit a földről, mely őt növekedéshez segítette, s a fényről, mit beleszőtt önmagába. Ugyanígy vallanak tetteink is magunkról.” (Szent-Gály Kata)
Igyekszünk a külvilág felé a legjobb arcunkat mutatni. Mennyire van összhangban ez a kép a valósággal? Olykor minél feljebb jutunk, annál nagyobb a szakadék. Annál inkább játsszuk az érinthetetlent, a megközelíthetetlent, azt a bizonyos nagy arcot, a szaktekintélyt. Miként jelenik ez meg a gyakorlatban és milyen veszélyeket rejt?

„Tetteid ne a félelmet, hanem a reményt tükrözzék!” (Nelson Mandela)
A remény pozitív érzelem, amely elmeállapotban optimistán szemléljük az életet. Ám bizakodni önmagában kevés. Hiszen százszor hallottuk már, hogy valaki valamiben reménykedett, de végül hiába. Társulnia kell pár dologgal, hogy hatékony és formáló erővé váljon a kezünkben. Nézzük meg, milyen szövetségesekre számíthat.

„Az vagyok, aki vagyok, nem színfolt, hanem egy élet a sok között.” (Kormos István)
Sokszor foglalkozunk azzal, hogy ki vagyok, pedig abból kellene kiindulunk, hogy milyen vagyok. A tulajdonságaink, az értékrendünk, a vágyaink, a céljaink határoznak meg emberként, és ezek testesülnek meg a tetteinkben, a cselekedeteinkben. Valójában a milyenségünk segít elérni bármit is az életben. Mégis, mintha ezt a háttérbe szorítaná a valakinek lenni mottó.

„Az ember csak igazi közösségben nyerheti el személyes identitását, csak ott alakíthatja ki azokat a kapcsolatokat, amelyekre bánatában, örömeiben, esetleg szenvedésében szüksége van.” (Csányi Vilmos)
Közhely, hogy a kapcsolatainkat karban kell tartani. De ez az ápolás egészen változó formákat ölthet, amelyet több tényező is befolyásol. Nem lehet, és nem is kell, mindenkinél ugyanazt a metódust használni. Érdemes figyelembe venni hol, mire van szükség, ehhez pedig jó tisztán látni, mind a kapcsolat kvalitását, mind a másik ember személyiségét.