Szeretlek, de...
Miért kötjük feltételekhez a szeretetet a párkapcsolatunkban?
„A feltétel nélküli szeretet felszabadító. Felszabadítja a szeretett személyt arra, hogy valódi és hiteles legyen. A feltételes szeretet viszont az állandó alkalmazkodás kényszerpályájára szorítja a szeretett személyt.” (John Powell)
Két ember szerelmes lesz egymásba, jönnek a mézes hetek, hónapok, és minden jó úgy, ahogy van. Aztán mindez lecseng, és elkezdünk agyalni azon, hogy valami nem stimmel. Elkezdünk azon morfondírozni, hogy mi a hiba a párunkban, miben kellene megváltoznia. Amint ez felszínre kerül, abban a pillanatban feltételekhez kezdjük kötni a szeretetünket. És valahogy már nem is tűnik annyira mennyeinek a párkapcsolatunk.
Sok dologra apróságként gondolunk, és nem tulajdonítunk nekik jelentőséget. Legyintünk, nem foglalkozunk velük. Pedig jobban belegondolva, bármilyen kicsinységről van is szó, mélyen meghatározhatja az életünket.
A beszélgetéseink színvonalát nagyban meghatározza a beszélgető partnerünkhöz kötődő viszonyunk. Kivel közelebbi, kivel távolabbi kapcsolatot ápolunk. De a beszélgetések alkalmasak egy-egy kapcsolat elmélyítésére, sőt, önmagunk jobb megismerésére, önbizalmunk növelésére, a szeretet megszilárdítására.
Amikor emberi kapcsolatokról van szó, minden a kommunikáción múlik. Ezt gyakorta elfelejtjük, magánemberként, de cégként is. Lesz, ami lesz alapon, átgondolatlanul vagy éppen sehogy sem kommunikálunk. Ezzel a mulasztással könnyedén azok malmára hajtjuk a vizet, akik hajlandók foglalkozni a kétoldalú kommunikáció megteremtésével.
Felnőttek vagyunk. Okosak. Önállók. Meg tudjuk oldani a problémáinkat, be tudjuk osztani az időnket és pénzünket. Egészen addig, amíg valakivel össze nem boronáljuk magunkat. Ameddig egyedül voltunk, könnyű volt, nem kellett alkalmazkodni. Onnantól kezdve azonban, mindez megváltozik. Vajon melyik félnek az akarata lesz az erősebb? Vagy inkább a közös megegyezésekre kéne törekedni?
Elhasznált hasonlat, hogy az életünk olyan, mint egy film. Valóban szépen párhuzamba állítható egymással a kettő. És az egyik legizgalmasabb mozi, amivel valaha találkoztunk. Főleg, ha nem kívülről szemléljük, kólával és popcornnal, hanem aktívan részt veszünk a formálásában.
A születésünk pillanatában elstartol egy verseny. Arról szól, hogy mi legyünk a jobbak. Vagy a legjobbak. Versenyeznünk kell, mert erre vagyunk szocializálva, és mert a vérünkben van a versengés. Eleinte kevés választásunk van, később pedig elkap a gépszíj, és talán már nem tudunk kiszállni. Igazából az egész élet egy nagy versenyszféra. Mit kezdjünk vele?
Szép dolog a gyermekvállalás. Szép és fárasztó. Olyannyira, hogy számtalanszor képtelenek vagyunk igent mondani a saját gyermekünknek. Nemet mondunk, újra és újra. Akár kimondatlanul, átvitt értelemben is, csupán a viselkedésünkkel. Ha szeretnénk kicsit jobb szülők lenni, akkor gondoljuk át, milyen könnyedén bomlasztjuk a gyerek és a köztünk fennálló viszonyt.
Ránézünk a napi teendőinkre és mindent fontosnak tartunk, amíg el nem intézzük. Most nézzünk rájuk újra. Melyek azok, amelyeket élből elhalasztanánk, mert ráér foglalkozni velük. Na, ezek közt vannak a valóban fontos ügyek. De hogyan birkózhatunk meg velük, amikor jóval időigényesebbnek tűnnek a többinél?
Bárkivel előfordulhat, hogy nem jön álom a szemére. Nem a kóros álmatlanságra célzok, az orvosi érdekeltség. De időszakosan járhatunk úgy, hogy nehezünkre esik este álomra hajtani a fejünket. Azért néhány dolgot ilyenkor is megtehetünk magunkért, a pihenésünkért.