„Az ember értéke abban rejlik, amiben túlnő önmagán, amiben önmagán kívül létezik, abban, ami másokban megmarad belőle, és amit másoknak jelent.” (Milan Kundera)
Sokat panaszkodunk, hogy milyen embertelen világban élünk, ahol egyre inkább a gépek az uralkodók. Dolgoznak helyettünk, személytelenebbé teszik a vásárlást, idegenebbé a kapcsolatokat. De valójában, hogy ezekre kényelmi opciókként tekintünk vagy jó kifogásként, az rajtunk áll. Az ember ma is a legértékesebb forrásunk. Ha kételkednénk benne, akkor gondoljuk át az alábbiakat.

„Azért vagyunk itt a Földön, hogy egyedi különlegességeinkkel hozzájáruljunk a világ sorsához.” (Tony Robbins)
A környezet velünk kezdődik. Nem szemlélődő biodíszletek vagyunk csupán, hanem aktív része az egésznek. Hogy mennyire tevőleges a részvételünk az változó. Függ attól, mi, milyen fontos a számunkra. Elképzelhető, hogy bizonyos téren semmilyen aktivitást nem mutatunk, más oldalon pedig szárnyalunk. Ez így rendben is van. Az egészhez való hozzájárulásunk nélkülözhetetlen. Azon a területen, ahol mi tudjuk a legtöbbet nyújtani.

„A legrégibb emberi kérdés: a miért. Ezen a kérdésen még eddig mindenfajta logika, minden filozófia és tudomány hajótörést szenvedett.” (Erich Maria Remarque)

Egyetemes kérdés. Vagy inkább általános? Túl egyszerű ahhoz, hogy elég jelentőséget tulajdonítsunk neki. Pedig ez működteti a világot. A miért. Enged mögé láttatni. Enged megtalálni az okokat, és eljuttat az okozatokhoz. Mi ismerjük a miértünket?

„Semmi, még a pénz se fogy oly villámgyorsan, mint a tisztelet és tekintély, ha egyszer az ember költeni kezd belőle.” (Mikszáth Kálmán)
Gyakran tapasztaljuk, hogy minden a pénz körül forog. Mintha az egyetlen tényező lenne, amely meghatározza az életünk minőségét. Senki ne értsen félre, az anyagiak fontos dolgok. Ha ez kipipálható, akkor egy lényeges frusztrációval kevesebb teher nyomja a vállunkat. Ám minden alól megváltást nem jelent.

„Ne a megfelelő tudású embert keresd, hanem a megfelelő hozzáállásút. A tudás mindig átadható.” (Herb Kelleher)
Mindenki szakértőket keres. Megnézünk egy álláshirdetést, és olyan elvárásokat olvashatunk benne, mint tapasztalat, végzettség, nyelvtudás, jó kommunikációs és problémamegoldó képesség. Az egyre specifikusabb munkák világában ezek érthető feltételek, de egy lényegi elem kimarad belőle, a hozzáállás.

„Egy jó kapcsolatban ötször annyi a pozitív érzelmi interakció, mint a negatív. Nem számít, hogy egy pár naponta tízszer hajba kap-e vagy sem, a lényeg ez az arány. Hogy ötször annyi időt töltsenek együtt szeretetben, gyengédségben, humorral és kedvességgel.” (Tari Annamária)
Nem csupán egy szakítás viseli meg az embert. A párkapcsolatban is kijuthat némi fájdalomból, akkor is, ha alapjaiban jó viszonyban élünk. Mindenütt, ahol együtt kell működnünk másokkal, az iskolában, a munkahelyen, a családban, vannak szúrós helyzetek. Olykor nem is külső, hanem belső konfliktust okozva. Miért pont a párkapcsolatra ne lenne igaz, hogy nincsen rózsa tövis nélkül?

„Az ember mindig is racionális lénynek gondolta magát. Fel kéne hagynia ezzel a tévhittel.” (Peter Noll)
Folyton kínlódunk a döntésekkel. Már az is lebénít, ha túl nagy a választék az étlapon. Néha az is gondot okoz, hogy két dolog közül válasszunk, például karamellás vagy mogyorós jégkrémet kérjünk? Az ennél komplikáltabb döntések pedig sokkal nagyobb dilemmákat hoznak magukkal. Miért ennyire nehezen határozunk?

„Az ember mindent otthonról hoz, a viselkedést, az értékrendet, a koncepcióját önmagáról, a világról és a saját helyéről a világban.” (Makai Rita)
Szülőnek lenni több, minthogy gyerekünk van, vagy gyerekeink vannak. Szülőnek lenni felelősség. Rajtunk múlik, hogy mit ültetünk el a gyermek fejében. Így az is, hogy mi indul burjánzásnak belőle. Egy vad és átláthatatlan őserdő, esetleg egy ámulatba ejtő, gondozott kert. Mindkettő természetes, mégis nagyon különböző létforma. Ezért nem mindegy, hogy mit hozunk otthonról.

„Miért lenne jó az, ha valamit, amit szerettél, elfelejtesz. Amit szeretünk, abban a lelkünk van.” (Makszim Gorkij)
Szeretem ezt, szeretem azt, hangoztatjuk. De mit is? Amerikai könnyedséggel vagyunk képesek rávágni valamire, hogy szeretem, de ezek a megnyilvánulások a legtöbbször nem hordoznak mélységeket, csupán sekélyességet. Mikor fogalmaztuk meg utoljára, hogy mit szeretünk az életünkben, vagy a kedvesünkben? Egyáltalán tudjuk, hogy milyen dolgokat szeretünk igazán csinálni, vagy csak elvagyunk és sodródunk? Nem tesszük fel elégszer magunknak ezt a kérdést.

„Keresek egy tökéletes párnát. Azt hiszem, valahol a tied mellett van.” (Ashleigh Brilliant)
A párválasztás mindenki számára életbevágó kérdés. Sorsunkat nagyban meghatározza csupán ez az egyetlen döntés. Támogató és boldog kapcsolatunk lesz vagy visszahúzó és nyomorúságos? Szeretünk biztosra menni és keressük a tökéleteset. Miért is keressük a tökéleteset? És egyáltalán létezik tökély a párkapcsolatban?