„Amikor a felnőttek azt szeretik hinni, hogy a gyerekeknek mindig mindent pontosan meg kell magyarázni, mert csak akkor fogják megérteni az őket körülvevő embereket, eseményeket és összefüggéseket, olyankor rendre elfelejtik, hogy a gyerekek a hiányzó ismereteik hézagjait csak a saját tudásukkal képesek betömködni.” (Sándor Erzsi)
A gyermeket és a szülőt egy világ választja el egymástól kommunikáció terén. Mintha nem is egyazon bolygón élnének. Először azért, mert a kicsinek az alapoktól kell mindent megtanulnia, később pedig a leválás miatti, önállósodási és lázadási törekvése miatt. Mi felnőttek pedig a saját gondolkodásmódunk mellett szinte sosem értjük meg őket. De jobban megérteni és megértetni egymást lehetséges. Csupán kis dolgokon kell változtatnunk.

„Nehéz az élet pozitív oldalára összpontosítani. Egyetlen pillanatra valahogy sikerül elkapni ezt az illékony jószágot, de mire rendesebben megmarkolod, máris a negatív oldalát mutatja.” (Lauren Graham)
Olyan érdekes, hogy a rossz dolgokat előbb és mindig észrevesszük, a jókért meg kell erőltetnünk magunkat. Akkor is, ha mindkettő egyaránt kiveri a szemünket, mert ott van előttünk. Hogy is van ez? A negatív közérthetőbb, mint a pozitív? Változtathatunk ezen a beállítódáson valamit?

"A vita elengedhetetlen az ismeretlen felé tartó folyamatban." Richard Feynman
Folyton felmerülnek vitás szituációk. Miért nincs még kész a gyerek leckéje? A héten már negyedszer nem tud időben beérni a kolléga! Megint nem lett teljesítve határidőre egy megrendelés! Vitákra szükség van. A mindig mindenben egyetértés nem visz előre, megoldáshoz a konfliktusok vezetnek. Csak nem mindegy milyen módon. Nem mindegy, hogy valakit lenyelünk keresztbe, porig alázunk, vagy kultúrlényekhez méltón csörtézünk vele. Az előnyt az utóbbi verzió jelenti. Miként csökkenthetjük a sérültek és a sérülések számát a nézeteltérések során?

„A mai szülők 20 év alatt akarják felkészíteni a gyerekeiket az életre ahelyett, hogy megtanítanák őket arra, hogyan tudnak egy életen át alkalmazkodni a változó körülményekhez.” (Rudi Westendorp)
Akinek gyermeke születik, az onnantól, hogy egy apró teremtmény élete folytonos részévé válik, másképp nézi a dolgokat. Ekkor érezzük át milyen, amikor nem csak magunkért, de valaki másért is felelősséget kell vállalnunk. Felelősségünk pedig kiterjed arra is, mivel bocsátjuk majd útjára a nagybetűs életben. Míg a népmesékben elég volt hamuba sült pogácsát adni útravalóként, ma már más kerül a tarisznyába. Milyen tulajdonságokat érdemes fejlesztenünk, támogatnunk, hogy gyermekünk megállja a helyét az életben?

„Azok az emberek, akik csak a kalapáccsal tudnak jól bánni, minden problémát egy-egy szögnek látnak.” (Abraham Maslow)
A legkülönbözőbb formákban kerülünk kapcsolatba az emberekkel. Igénybe veszünk egy szolgáltatást vagy mi szolgáltatunk, panaszkodunk vagy nekünk panaszolnak. Kommunikációnk mértékegysége az adott szituációból adódó elégedettség. Nem arathatunk mindig osztatlan sikert, de elérhetjük, hogy a másik jobban érezze magát. Megbecsült emberként, építő kapcsolatként élje meg a történteket. Mit érdemes elkerülni vagy éppen megtenni, amivel elérhetjük ez?

„Az emberek sokkal inkább ostobák, mint gonoszak. Csak azt látják, ami közel esik hozzájuk, amit már most megszerezhetnek. Pedig ami közel van az mind olcsó, az a drága, ami még távol esik.” (Makszim Gorkij)
Bármit elérhetünk. Mindent tálcán kínálnak, csak legyen elég pénzünk, bátorságunk, erőnk, időnk elvenni, amit szeretnénk. És ez utóbbi a fő kérdés. Hogy szeretnénk-e? Mert ebben a világban szinte bármi a miénk lehet, ám korántsem biztos, hogy az kell is nekünk.

„A szeretet olyan, mint a táplálék: nem lehet elraktározni - naponta többször magunkhoz kell vennünk.” (Gary Chapman)
Érdekesen működnek az emberi kapcsolataink. Annyira állandónak vesszük őket, aztán elköltözünk, másik iskolába vagy munkahelyre kerülünk, megnő a távolság és elveszik a személyesség varázsa, elkezdünk távolodni egymástól. Párkapcsolat esetén még testileg sem kell eltávolodnunk egymástól, mentálisan így is képesek vagyunk fényévnyire kerülni valamikori kedvesünktől.

„Vannak emberek, akik akármit csinálnak, mindenképp nyerni akarnak, még akkor is, ha olyan tevékenységről van szó, aminek általában nincs nyertese.” (Leila Sales)
Nyerni, győzni, ezek korunk legszebben csengő szavai. Mindenki nyerni akar. Ezért jött erre a világra. Lassan úgy tűnik, nem csak a hivatásos sportolók, de a bölcsődébe járók is csak versenyeznek egymással, hogy ki a jobb, a legjobb, az egyetlen. És ehhez mindannyian örömmel asszisztálunk. Az élet egy nagy végeláthatatlan verseny, ahol mindenki egyszerre résztvevő és szurkoló is.

„Mi az érzelmi intelligencia? Az, hogy nem leszek azonnal depressziós önmagamtól. Képes vagyok szemügyre venni magam és az engem körül vevő világot, és a mások szemével is képes vagyok látni, nem csak a sajátommal.” (Vekerdy Tamás)
Egy világ, ahol sokáig nem volt divat érzelmekről beszélni. Egy közösség, ahol globálisan szorítottuk a háttérbe az érzelmeket. Ezek vagyunk mi, emberek. Hosszú évszázadokon keresztül nem tulajdonítottunk ennek jelentőséget, holott a legtöbb meghatározó dolog mögött az emóciók álltak, állnak. Sértődés vagy nagyravágyás a pusztító háborúk mögött. Elhanyagoltság és fájdalom a nagyszerű műalkotások mögött. Történjék bármi, mindenben benne van az érzelmeinknek a keze. Itt az idő, hogy az őt megillető helyre tegyünk a belső késztetéseinket, amelyek életünk irányításáért felelnek.

„Az boldogulhat jól az életében, aki kellően rugalmas ahhoz, hogy elfogadja: ő is fejlődik, a másik is változik, és lehetséges, hogy pont egy rossz döntés kell ahhoz, hogy utána egy másikat meg lehessen hozni, amely aztán előrevisz.” (Belső Nóra)
Pár évtizeddel ezelőtt nem volt szükség olyan flexibilitásra, mint ma. Álmosabb, nyugisabb, lassabb volt az élet és a világ is óriásinak tűnt, nem egy minden szegmensében elérhető helynek. Manapság minden villámgyorsan változik és ez tőlünk is megköveteli a rugalmas hozzáállást. Képesek vagyunk rá? Miben kell jobban alkalmazkodnunk?