A világ görbe tükre
A világlátásunk árulkodik arról, milyennek látjuk magunkat
„Az vagyunk, amit gondolunk. Mindaz, ami vagyunk, a gondolatainkból táplálkozik. Gondolatainkból építjük fel a világunkat.” (Buddha)
A világ olyan, amilyennek látjuk. Nagyban függ a gondolkodásmódunk rávetített képeitől. Így formáljuk a magunk képére a világnézetünket és gyönyörködünk vagy épp szörnyülködünk a látottakban. A látvány aztán visszahat ránk, hogy kifogásként vagy lehetőségként tekinthessünk az életünkre. Ítélünk arról, hogy mit tartunk megvalósíthatónak, elérhetőnek és mit nem. A kör ezzel bezárul és a látásmódunkkal befolyásoljuk a körülményeink alakulását.
A kreativitás lépten-nyomon jelen van az életünkben. Ráadásul, számtalan helyen elvárás, hogy ötletdúsak legyünk. Gyakran görcsösen gondolunk rá és úgy véljük, nem vagyunk kellően kreatívak. Minél jobban erőlködünk, annál inkább a frusztráltság és a tehetetlenség kerít hatalmába. Alkotó szelleműnek lenni nem ennyire gyötrelmes dolog.
Világunk sokat hivatkozik a tudás fontosságára. Az ismereteink és azok bővítése releváns az érvényesülésünk vonatkozásában. Személyesen mi magunk is gyakran emlegetjük. Hol túl keveset, hol túl sokat tudunk. Vajon mikor, melyik vetődik fel? És a tudás előre visz vagy leblokkol?
Nem csupán délibáb az élet napos oldala. Létezik. A nap sugarai akár borongósabb időben is áthatolhatnak a felhőzeten. Mert a szépség a legegyszerűbb dolgokban is megmutatkozik. Vagy azokban mutatkozik meg a leginkább. Ez nem valami mániákus boldogsághajszoló filozófia. Ez maga a valóság, amely mellett gyakran képesek vagyunk elsétálni.
Vannak dolgok, amelyekkel lekicsinylően bánunk. Nem veszünk tudomást róluk, nem tulajdonítunk nekik jelentőséget. Talán nem gondolunk bele igazán, hogy hiába ignoráljuk őket, az életünk tartalmasságára, jólétére akkor is jelentős kihatásuk van. Elmélkedjünk kicsit az alábbi felsoroláson.
Gyermekként kevés szabadsággal rendelkezünk, leginkább mások gondoskodásától függünk. Felnőttként aztán megnyílnak a szabadság kapui. Önellátók leszünk, bizonyos keretek között azt csinálunk, amit akarunk, a magunk uraivá válunk. Aztán párkapcsolatba kerülve, majd családot alapítva, lényegesen szűkülnek a kereteink. A kötelezettségeinek mellett nem foglalkozunk eleget egymással, illetve magunkkal. A kötelességekbe belefáradva, egyre kevesebb örömet találunk az életünkben.
Gyakran gondoljuk, hogy a siker egy teljesen új dimenzió. Valóban ajtókat nyit ki, új távlatokat teremt, de önmagában még nem garancia a sikeresség további meglétére vagy annak újra elérésére. Vannak buktatók, amelyek leselkednek ránk akkor, ha életünk sikeres periódusában vagyunk. Íme néhány ránk vetülő árnyék.
Tudjuk, hogy a környezetünk nagy hatással bír. Különösen igaz ez a gyermekévekben, amikor mindenre fogékonyak a kicsik és a behatások által is gyarapodnak. Ami akkor történik, az nem csupán benyomás, az maga a személyiségformáló erő. Érdemes megfontolni, miként állunk hozzájuk és foglalkozunk velük.
Sosem láttunk még bele ennyire az emberek életébe, mint manapság. De csak azt láthatjuk, amit látni engednek. A kitárulkozás elég egyoldalú. A jót és szépet megjeleníti, a nehézségeket általában elhallgatja. Ezáltal eltolódnak az arányok, és feltűnik a társadalmunkban egy idea, amellyel többen igyekeznek azonosulni. Akkor is, ha nem igaz rájuk. Mert nem akarnak kimaradni semmiből. Pláne nem a sikerből. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy a látszólagos sikerességből.
Felelősek vagyunk. Akár felismerjük, akár nem. Akár tudatosítjuk, akár nem. Akár felvállaljuk, akár nem. Akár tetszik, akár nem. A felelősség a miénk. És ezt senki el sem veheti tőlünk.