„Az optimista kijelenti, hogy a lehetséges legjobb világban élünk, a pesszimista tart attól, hogy ez igaz.” (James Branch Cabell)
Időnként úgy érezzük a világunk megállíthatatlanul száguld az összeomlás felé. Özönlenek ránk a rosszabbnál rosszabb hírek, mi pedig nem látunk kiutat ebből. Az emberek egy része a félelmeinek mindenféle összeesküvés elméletben ad hangot, amelyek kételyt ébresztenek a tudományok és a fejlődés kapcsán. Valóban ez az igazság? Tényleg egyre rosszabb ez a hely, ahol élünk?

„Az mindig segít bizonyítani az ember igazát, ha csapkod, toporzékol és kiabál.” (Ashleigh Brilliant)
Azt hisszük, ha megemeljük a hangunkat akkor történik valami. Ez így is van, csak gyakran egészen más, mint amit szeretnénk, hogy történjen. Milyen következményei vannak a kiabálásunknak?

„A túlgondoskodás, túlóvás káros, mert nem teszi lehetővé, hogy a gyermek felfedezze az önállóságát, megtapasztalja a saját erejét és határait.” (Nógrádi Csilla)
A gyerekeinket gyakran túl kicsinek vagy túl nagynak tekintjük. Esetleg olyasvalakinek, akinek a bennünk lévő érzelmi űrt kell betöltenie. Egyik sem igazán jó megoldás az egészséges lelkivilágú gyermekévekhez, amelyek elvezetnének az egészséges felnőtté váláshoz.

„Az akarok lenni, amivé az élet tesz, nem akarok tapasztalatot csinálni az életemből. Én vagyok a tapasztalat, az élet formál, az élet irányít.” (Albert Camus)
Bár hiszünk benne, hogy az életünk és a környezetünk vezetői mi vagyunk, a gyakorlat messze nem ezt mutatja. Szeretjük a kontrollt, mindent és mindenkit, amit és akit csak lehet, szeretünk irányítani, de hiába, ha nem vagyunk rá képesek. Jobb, ha megbarátkozunk vele, hogy az irányítással kapcsolatos elképzeléseink nem tükrözik hűen a valóságot.

„Nem merek most tükörbe nézni, mert félek, hogy annak látnám magam, aki per pillanat vagyok.” (Colleen Hoover)
A felülvizsgálat nehéz, ám elkerülhetetlen. Időnként a cégeknek, intézményeknek, csoportoknak, de az embereknek is ellenőrizniük kell, hogy továbbra is a helyes úton járnak-e. Miért? Mert a világ feltartóztathatatlanul változik. És változnak benne a célok, érdekek, viszonyok és emberek is.

„Az embereket puszta eszközöknek soha ne tekintsd, bármilyen alant álljanak is. Tiszteld mindenkiben az emberi méltóságot.” (Deák Ferenc)
Időnként szembesülünk vele, hogy az emberekre is eszközként tekintenek. Valamely cél eléréséhez szükséges manipulálható eszközként. A humánerőforrás, túl a céges és szervezeti értelmezésen, valóban a legerősebb energia a környezetünkben. Az emberekben mélység és nagyság rejlik, amelyek kézzelfogható értékké képesek válni. A hatásos eszközök ehhez nyújthatnak segítséget.

„Nem az a fontos, honnan, hanem hogy hová használsz dolgokat.” (Jean-Luc Godard)
Várjuk a mindent meghatározó, áttörést hozó újdonságot, amivel megcsináljuk a szerencsénket. Meg a sikerünket, a hírnevünket, a millióinkat. Az meg csak nem akar megszületni. De kitartóak vagyunk. Létezik egyáltalán olyan, hogy nagy, eredeti ötlet? Mert emberként egyediek vagyunk, de az ötleteinkről ez már korántsem mondható el. Merítünk mindenből, ami átfolyik rajtunk. Amit megélünk, látunk, hallunk, olvasunk. Az egész élet egy ihletforrás. Csak nem aknázzuk ki.

„A jó kommunikáció ott kezdődik, hogy olyan emberrel is szívesen beszélgetsz, aki nem feltétlenül ért egyet veled.” (Sándor Alexandra Valéria)
Egyoldalú, elfogult és intoleráns. Ezek vagyunk mi. Jobb esetben nem mindig és nem mindenben, de alapvetően ezek jellemzők. A hitünk és a meggyőződésünk kötelez, amelyet kiegészít az egyszerűsítés és máris megoldottuk, hogy ne kelljen felesleges állásfoglalásokat befogadnunk, tőlünk nagyon eltérő emberekkel foglalkoznunk. De mi van az értékekkel, amelyektől közben elesünk?

„Amit az ember elrendez, azt felforgatják a körülmények.” (Victor Hugo)
Holnaptól minden más lesz. Aztán eljön a holnap és semmi sem változik. Minden ugyanolyan. Még olyanabb. De mitől is lenne más? Mi minden változna meg? Miért? Ez egy szép vágyálom, de a legtöbbször működésképtelen.

„Mindig van mit tenni. Mindig van változás. Mindig lehet javítani a helyzeten.” (Jennifer E. Smith)
Ami elromlik, azt kidobjuk és veszünk helyette egy másikat. Ez a fogyasztói társadalom alapelve. Ugyan néha bizonyos dolgok a szívünkhöz nőnek, ezért nehezebb megszabadulni tőlük, de nincs sok választásunk, mert a javítás vagy lehetetlen vagy sokkal többé kerül, mint egy új. Nem csoda, ha ez a mentalitás a párkapcsolatunk menedzselésébe is beszivárog. Mi történne, ha inkább megszerelni próbálnánk és nem leszerelni? Hogyan kezdhetnénk hozzá?